5.rész

Az utolsó óra után Lizzel együtt léptünk ki a teremből. Nevetgélve indultunk a kijárat felé, de a barátnőm útközben megállt szót váltani valakivel én meg az ajtónál vártam rá. Egyszer csak nevetést hallottam a hátam mögül. Abban a pillanatban lépett ki Damian az iskolából, zsebre tett kézzel.

-Hé Dam! - csapott rá a vállára Will. 

William Carter. 17 éves rövid barna hajú, barna szemű srác. Az iskolában a legmenőbbek közé tartozik, mindenki az ő haverja akar lenni, de ő ezt nem használja ki. Gondosan megválogatja a barátait és kevesen vannak, akik igazán ismerik, és akikben feltétlenül megbízik. A sportok ásza és a lányok körében sem semleges.

- Szia Will! - forgatta a szemét mosolyogva. Ahogy így elnéztem őket régről ismerhették egymást, bár ezt nem értettem, hisz Damian csak tegnap érkezett.

- Délután leugrunk a pályára, jössz? - karolta át a vállát a Will, mire a másik felsóhajtott. - Ne már, haver! Szükségünk van rád. A sportsulisok azt hiszik, hogy csak ők tudnak focizni, úgyhogy be kell bizonyítanunk, hogy ez nem így van!

- És ehhez miért is kellek én? - vonta fel a szemöldökét és összekulcsolta a kezeit maga előtt. Egyszerűen olyan jó volt nézni. Nem volt olyan hideg, mint amikor én próbáltam vele beszélgetni és mindvégig mosolygott. Olyan aranyos volt. Ott helyben szinte elolvadtam. Időközben az osztályunkhoz tartozó többi fiú is csatlakozott hozzájuk.

- Te vagy a legjobb focista a suliban. - magyarázta Jeff nyomatékosan, mire Damian megadta magát.

- Rendben, ti győztetek. – sóhajtott fel ismét, és úgy tűnt nem igazán van türelme most egy vitához.  - Találkozunk a pályán. - azzal ismét zsebre vágta a kezét. Liz épp abban a pillanatban érkezett meg.

- Sziasztok! - köszönt látva a tumultust, mire mindannyian felénk fordultak. Damian természetesen pont rám nézett.

- Sziasztok… - intettem zavartan.

- Akkor megyünk? - kérdezte Liz, mire bólintottam. Will odalépett hozzá és megpuszilta az arcán, mire a barátnőm elmosolyodott és megcsókolta. Láttam a szemén, hogy nem hagyja magát ilyen könnyen elereszteni és én is elmosolyodtam. Úgy irigyeltem őket. Bárcsak nekem is összejönne Damiannel. A fiúra sandítottam, aki lehajtott fejjel nyomkodta a telefonját, majd zsebre tette és intett a nekünk. Mindenki elköszönt tőle, csak én nem voltam képes kinyögni egy szia-t zavaromban. Esélyem sincs nála.

- Neked is szia, Kyra! - intett és még egy huncut mosolyt is felfedezni véltem a szája sarkában. Mögötte mindenki felnevetett, de a leghangosabb Will volt. Látszott, hogy nagyon élvezik a helyzetet. A kis mocskok! Ezt még megkeserülik! Félszegen intettem Damiannak és minden bátorságomat összeszedve kiáltottam utána:

- A nevem még mindig Kim! - Damian pedig egyszerűen hátrafordult és megvonta a vállát. Aztán felült a motorjára és elrobogott. Olyan jól mutatott azon a motoron. Kedvem lett volna felülni mögé. Felülni mögé… Ez az! Adam azt mondta nem motorozhatok, azonban ezt lehet úgy is értelmezni, hogy ÉN nem vezethetem a motort. Arról szó sem volt, hogy más mögé sem ülhetek fel. Damian háta mögött ülni, átkarolni a derekát… Egyszerre teljesülne két álmom. A szívem ezerrel vert és képtelen voltam lenyugodni. Rájöttem, hogy hogyan játszhatnám ki a bátyámat és ez ott pörgött az agyamban. De ez is csak egy álom marad, hisz esélyem sincs arra, hogy Damian felrántson maga mögé. Még csak két napja jár a sulinkba, de a távolság köztünk egyre hatalmasabb. Minden területen.

Megfogtam Liz könyökét, jelezve, hogy mennünk kéne, mire egy utolsó csókot nyomott Will arcára és elindultunk. Az első szakaszt, amíg kellően messze kerültünk a sulitól némán tettük meg, de aztán már nem bírtam tovább.

- Liz! Én olyan szerencsétlen vagyok! - siránkoztam a barátnőmnek, mire az elmosolyodott. Túlságosan is jól ismer. - Totálisan belezúgtam Damianba, ő meg még a nevemet is eltéveszti. Esélyem sincs. Úgy irigyellek benneteket Willel. Olyan tökéletes a kapcsolatotok és őszintén szeret téged.

- Ugye? - mélázott el, aztán rám nézett. - Neked is összejön majd. - elgondolkodtam és hirtelen eszembe jutott valami.

- Will és Damian korábban is barátok voltak? - kérdeztem továbbra is elgondolkozva.

- Miért kérded?

- Hát mert úgy viselkednem, mintha régről ismernék egymást.

- Azért olyan régről nem ismerik egymást. Will azt mesélte, hogy Damian a nyár elején költözött a városba. - a nyár elején… Megdobbant a szívem. Innenstől az az időszak, baleset ide, baleset oda a kedvenc időszakom lesz. - Will apja és Damian apja munkatársak voltak, így ismerték egymást. Damian pedig egy ideig Willéknél lakott, amíg a szülei nem találtak neki megfelelő lakást a városban.

- Damian egyedül él? - kérdeztem döbbenten. - És mi van a szüleivel?

- Elvileg ugyanott laknak, ahol eddig is. – válaszolt Liz, de láttam rajta, hogy nem igazán van képben ő sem. - De Will bízik a srácban. - nézett rám sokatmondóan és rögtön értettem, hogy mire gondol.

- Ilyen rövid idő alatt? - kerekedett el a szemem, mire Liz bólintott.

- Talán egy hónapig maradt náluk, de azóta is tartják a kapcsolatot és tényleg jó barátok lettek. Még sose láttam senkit, aki ilyen barátja lett volna Willnek. Persze rajtunk kívül. - tette hozzá sietve én meg elmosolyodtam. Liz, Will és én kicsi korunk óta ismertük egymást és mindig barátok voltunk, bár mindig is tudtam, hogy Willnek tetszik Liz. Mindig ugyanabba a suliba jártunk, sőt ugyanazon osztály tagjai voltunk. Ha Liz azt mondja, hogy sose látott még senkit, aki ilyen jó barátja volt, az biztos komoly. Ez jót jelentett, ha Will bízik benne, akkor tuti minden rendben Damiannal és ez még jobban megerősített abban, hogy szerelmes vagyok belé.

Lassan hazaértünk és elköszöntünk egymástól.

Teljesen elmélázva sétáltam a bejárati ajtóhoz és a zárba helyeztem a kulcsot, az ajtó pedig hirtelen kinyílt, pedig nem csináltam semmit. Felkaptam a fejem és a bátyámmal találtam szembe magam.

- Adam! - kiáltottam meglepődve, de rögtön elhallgattam és lehajtottam a fejem. Azonban egy pillanatra még így is láttam, hogy elmosolyodik. Ez a mosoly nekem és a hibámnak szólt. Megszólaltam. Pontosabban hozzászóltam Adamhez a beszédsztrájkom ellenére. Összeráncolt szemöldökkel siettem el mellette, lerúgtam a cipőmet és felsiettem a szobámba.

- Elmentem, Kimy, majd jövök! - kiáltott fel és hallottam, hogy becsukja maga mögött az ajtót.

Na, igen a beszédsztrájk nálunk arról szólt, hogy összevesztünk és a sértett(ebb) fél (általában én) a kibékülésig nem szólt a másikhoz, míg a másik csak addig, amíg ő meg nem nyugodott. Jelen esetben a "másik fél" természetesen (és mint általában is) Adam volt. Ő természetesen teljesen normálisan beszélt hozzám, sőt próbálta kiprovokálni, hogy én is megszólaljak. A leghosszabb idő, amit eddig haragban töltöttünk három nap volt. Mindig is közel álltunk egymáshoz és sosem veszekedtünk sokáig. Általában valami piti kis ügyön kaptunk össze aztán beláttuk, hogy a vitának semmi értelme. De most eszem ágában sem volt ezt belátni, hogy Adamnek igaza van. Az álmomat vette el tőlem és ezt képtelen vagyok megbocsájtani neki. A szobámban ücsörögtem és képtelen voltam a tanulásra koncentrálni, pedig nem ártott volna. Minden házimat megírtam csak a francia maradt hátra. Azonban semmi kedvem nem volt hozzá. Franciából ki kellett volna, hogy találjak valamit abban a témában, hogy mit csináltam a nyáron, mert a balesetről aztán végképp nem akartam beszélni és azt sem akartam, hagy túlságosan eltérjen az igazságtól, mert akkor nem köthet bele a tanár. Az igaz, hogy a következő óránk csak pénteken volt, de eleve egy nap kell a történet kitalálásához és a lefordításához (igaz a napból a hosszabb a fordítás) plusz egy nap a megtanuláshoz. Kívülről kell fújnom az egészet és nem lehet benne nyelvtani hiba, ha azt akarom, hogy egyáltalán meggondolja a hármast. Az a gáz, hogy a nyelvtannal lesz gondom és mialatt eddig Ad mindig segített ebben, most nem kérhetem ki a tanácsát. Nem maradt más választásom, mint Liz, viszont őt se nagyon akartam zavarni. Hjaj… Utálom a franciát!!! Miért kell egyáltalán idegen nyelvet tanulnunk? Hasonló gondolatkkal küszködve vágtam fölhöz a tollamat, reményvesztetten feladva a küzdelmet.

Fogtam az iPodomat, majd leheveredtem az ágyra zenét hallgatni és sikerült is belealudnom a dallamokba.

A telefonom csörgésére ébredtem. A kijelzőn Liz neve villogott, úgyhogy gyorsan felvettem.

- Szia, Liz. - szóltam bele, kicsit nyomott hangon, félálomban.

- Kim! Végre felvetted! Már vagy ezerszer hívtalak! - hadarta a barátnőm. - Gyere le gyorsan a pályára! Ezt látnod kell! A fiúk fociznak a sportiskolások ellen és hatalmas fölénnyel vezetnek, és nem találod ki kivel az élen!

- Gondolom Damiannal? - kérdeztem és úgy tűnt még nem ébredtem fel eléggé ahhoz, hogy kiugorjak a bőrömből örömömben.

- Pontosan! Na, ki kell jönnöd!

- Rendben. - sóhajtottam és feltápászkodtam az ágyamról.

- Juhééé! - kiabált a telefonba Liz, olyan hangosan, hogy el kellett tartanom a telefont a fülemtől. - Csak siess, mert most van vége az első félidőnek! Jó lenne, ha ideérnél a második kezdetére.

- Jah… Rendben. - sóhajtottam fel és halványlila gőzöm sem volt arról, hogy hogy a frászkarikába fogok eljutni negyedóra alatt a város másik végére.