1.rész

Akkoriban igencsak zivataros idők jártak. Az utak vizesek voltak és csúsztak. Aznap sem volt máshogy. Éppen hazafelé tartottam a motoromon ülve, de már igen későre járt és eléggé sötét volt. Egyszer csak^, miután megelőztem egy, az út szélén sétáló gyalogost,  elvesztettem az uralmat a motorom felett és elcsúsztam. Balra dőltem és csúsztam pár métert a földön. A motorom rám dőlt. A horzsolásoktól a bőr ruhám megvédett, de a lábam beszorult a jármű alá, és alig éreztem. A vállam viszont borzalmasan fájt és minden levegővételem felért egymillió tűszúrással a mellkasomba. Lassan elveszítettem az eszméletemet és utána csak bevillanó képekre, elsuhanó hangokra emlékszem. A mentő szirénája, villódzó fények, a bátyám komor, némileg aggódó tekintete. Csak ezek villannak fel, ha megpróbálok emlékezni. Amikor magamhoz tértem egy kórteremben feküdtem, mindenféle csipogó gépekkel körülvéve. A bal lábam gipszben volt, a bal karom pedig felkötve.  Mind a kettő pokolian fájt. Az oldalam sajgott és akárhányszor csak levegőt vettem, mintha egy tőrt forgattak volna a mellkasomba. (Mint később kiderült sikerült alaposan összetörnöm magam. Eltört a lában és a kulcscsontom is, ráadásul több bordám megzúzódott.) Sűrű pislogások után néztem csak alaposabban körbe. A bátyám karba tett kézzel, leszegett fejjel állt a falnak dőlve. Szerintem elbóbiskolt. Rajta kívül nem volt senki a szobában, bár ki lehetett volna. Az ágyam melletti széken azonban látszott, hogy nem sokkal korábban még ült ott valaki.

- Ad… - szólaltam meg és magam is meglepődtem rajta, hogy milyen halk a hangom. Valószínűleg sikerülhetett felébresztenem, mert felemelte a fejét és ellökte magát a faltól. Lassan odalépett hozzám és leült a székbe…