4.rész

Másnap holt fáradtan másztam ki az ágyból. Alig aludtam valamit, egyfolytában csak pörgött az agyam. A tegnapi napom szörnyű volt. Sikerült eléggé összevesznem Adammel és Lizzel sem túl jó jelenleg a kapcsolatom. Nem motorozhatok, mert a bátyám eltiltott tőle és totál belezúgtam egy srácba, aki természetesen rám se hederít. És mindezt huszonnégy óra alatt sikerült elérnem. Ennél jobb már nem is lehetne. Gratulálok Kim! Vérprofi vagy! No comment.

Hatalmas ásításokkal körítve sétáltam a szekrényemhez, hogy kiválasszam a megfelelő öltözetet. Végül egy farmert választottam egy babarózsaszín toppal és hozzá a rózsaszín Conversemmel. Vállamra kaptam a fehér táskámat és lesétáltam reggelizni. A kaja az asztalon volt, de Adam már elment otthonról. Hagyott valami olyasmi üzenetet, hogy korábban kell bemennie dolgozni, de nem igazán kötött le. Még mindig haragudtam rá. Leültem reggelizni, aztán elindultam a suliba. Sikerült késve indulnom, mert még nem szoktam hozzá, ahhoz, hogy gyalog kell iskolába járnom. Úgyhogy rohanhattam másfél kilométert. Szuper volt mondhatom. De szerencsére nem késtem el. Az igaz, hogy nem értem be olyan hamar, mint előző nap, de még így is voltak olyanok, akik utánam értek be. Például az új srác. Csengetés után pár perccel futott be, de nem igazán zavartatta magát. Belépője hatásos volt. Kezei zsebre voltak téve, tekintete lesajnáló, testtartása hanyag volt. Táskáján megint ott lógott a sisakja. Lezser léptekkel sétált mellém és vetette le magát a helyére. Mindaddig őt bámultam, képtelen voltam levenni róla a szemem. Szinte megbabonázott a látványa. Azonban, amikor leült rögtön elkaptam a tekintetemet és paprikavörösen bámultam ki a mellettem lévő ablakon. A szívem ezerrel vert és képtelen voltam odafigyelni a tanórára, pedig még az elején jártunk. Hogy elég pontos legyek, még a tanár se jött be. - Damiannek is ez volt az egyetlen szerencséje. - Ráadásul franciánk volt. A tanár egy tapló, ezenfelül minden kis pisszenésre ugrik, minden aprócska szabálysértést megtorol és egyszerűen lehetetlen a dogájára hármasnál jobb jegyet kapni. Pedig – elvileg - (azért, mondom, hogy elvileg, mert nem tudom mi volt korábban, vagy a többi osztályban) a mi osztályunkban fordult elő először, hogy közepesnél jobbat adott, ráadásul ötöst! Na, de vajon kinek? Persze, hogy Simonnak. Bár rajta nem is lehet csodálkozni, még hírből sem ismeri a közösség fogalmát, legjobb barátai a tankönyvek és, ha órán kívül meg is szólal, akkor is a tananyaghoz beszél. Engem meg bezzeg gyűlöl, mert ez az egy tantárgy, amit képtelen vagyok akár a legalapabb szinten is a fejembe verni. Megjegyzem, amúgy sem vagyok oda az idegen nyelvekért, mert feleslegesnek tartom őket, hisz az angol világnyelv vagy mi? Elsőben meg talán még második elején is hangot adtam ennek az ellenérzésemnek, de… hát hogy is mondjam... mostanra leszoktam róla. Az a tanár egy vérengző vadállattá válik, ha valaki ellentmond neki. Így, amikor belép az osztályterembe megfagy bennem a vér már csak a látványától is. Minden diák tart tőle, de szerintem még nem volt olyan, akit nálam jobban utált volna. Épp ezeknek a gondolatoknak a végére értem, amikor valaki feltépte az ajtót. Persze képletesen értve. Odakaptam a tekintetemet és a szívem legmélyén reménykedtem benne, hogy új tanárt kapunk. Ez volt ugyanis az első óránk, mert az elmúlt héten még nem dolgozott az oktatónk. De sajnos ( mint, ahogy legbelül, minden reményem ellenére tudtam) Mr. Tateuil volt az, a franciatanár. Abban a pillanatban mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Mintha Mr. Engemutálaalegjobban végig engem nézett volna, miközben a tanári asztalhoz lépkedett, s közben szúrós pillantásával a földbe döngölt. Pár pillanatra még Damianról is elfeledkeztem. De aztán a tanár is helyet foglalt és tekintetét végigfuttatta az osztályon. Szemei megakadtak Damianon. Szája diadalittas vigyorra húzódott.

- Oh, un nouveau lycéen. - örvendezett és elkezdte franciául kérdezgetni. Damian minden kérdésére készségesen válaszolt, ráadásul tökéletes kiejtéssel. A felét meg se értettem. Az padomra könyökölve bámultam a srácot és szinte csüngtem a szavain. A mélázásomból a tanár rángatott ki.

- Mademoiselle Dawton! - szólt rám, mire rá emeltem a tekintetemet, a szemeimet forgatva. (Sajnos erről még nem sikerült leszoknom, mióta ide járok.) Semmi kedvem nem volt ehhez rögtön az első órán. – Racontez… - kezdett bele, mire én a szokásos, sajnos nem értem, arckifejezésemhez folyamodtam (ami természetesen általában nem szokott bejönni, de próba szerencse), pedig ezt kivételesen értettem. Azt jelentette: meséljen… Már rosszul kezdődött. Azonban, most mintha bejött volna. Mr. Tateuil ugyanis az orrnyergét masszírozta és felsóhajtott. - Ha már ennyire jól szórakozik, akkor felelhetne is. - hadarta el gyorsan angolul, de erősen hallatszott, a kiejtésén, hogy az utóbbi években a franciát részesítette előnyben. Itt nálam elpattant a cérna. Feleljek? Első órán? Még mit nem! Nincs is miből, ráadásul itt van Damian, aki olyan tökéletesen beszéli a nyelvet, mintha az anyanyelve lenne, én meg úgy dadogok, mint egy beszédhibás, Nem égethetem le magam rögtön az első órán!

- Mégis miből tanár úr? - kérdeztem vissza, miközben engedelmes diákként felálltam.

- Meséljen a nyaráról. A fogalmazásmód, és az elmúlt két évben tanult nyelvtan használatának a felméréséhez ez pontosan elegendő. – válaszolt gúnyos vigyorral az arcán. Ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy ott helyben megfojtsam, de türtőztettem magam. - En fran˛ce, s'il vous plaît! - vigyorodott el ismét. Szinte készült a győzelmére. Eleve képtelen vagyok bármit is mondani a nyaramról, mert szinte az egész a balesetről szólt, de hogy franciául esélytelen vagyok, az tuti.

- Öhm… J'ai un… ööö - kezdtem bele, de legnagyobb szerencsémre az életmentő csengő megszólalt, Tateuil meg do6is sóhajok kíséretében távozott a teremből. A tekintetéből azonban láttam, hogy ezt nem úszom meg ennyivel. Jobb lesz, ha felírom, hogy franciát kell tanulnom. Pontosabban, meg kell írnom a nyaramat franciául és be kell vágnom. Szuper. De szerencsére legközelebb pénteken lesz franciaóránk, így addig még van egy csomó időm, úgyhogy fellélegezve hajtottam le a fejemet a padra. Becsuktam a szememet, de még így is tudtam, hogy Damian a telefonját nyomkodja. A keze biztos a padon volt, mert az asztallapon keresztül hallottam a gombok kopogását. Erre akaratlanul is elmosolyodtam. Így, a padomon fekve méláztam el rajta, hogy végül is per pillanat milyen magányos is voltam. A szüneteket általában Lizzel beszélgetve töltöttem, eltekintve persze a tanév első hetétől, de akkor is kibírtam nélküle, így nem tudom, hogy most miért éreztem így magam. Lüktetett bennem az érzés, hogy haragban vagyunk és már nem bírtam. Felkaptam a fejem és megpróbáltam elterelni a figyelmemet Lizről. Odafordultam Damianhoz.

- Mi jót csinálsz? – kérdeztem érdeklődve, mire rám sandított. Éreztem, hogy a pír végigfut az arcomon és lesütöttem a szemem.

- Nem tartozik rád. – felelte komoran, mégis a szavaitól meleg borzongás futott végig a testemen. Kedvem lett volna hozzábújni. Egyre csak bámultam őt, mire felsóhajtott és a telefonját letéve, karba tett kézzel felém fordult. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte és egyenesen a szemembe nézett. Képtelen voltam tűrni a tekintetét, így lesütöttem a szemem. Az arcom paprikavörössé vált, éreztem, hogy a pír egyenesen a fülemig szalad.

- Öhm… izé… - kezdtem bele, de a pulzusom az egekben volt és képtelen voltam, akár egy szót is kinyögni. Felvonta a szemöldökét és várakozott m

ég egy kicsit, majd felsóhajtott.

- Tartalmas… - mondta lesajnálóan – Érdekes társaság vagy Kyra, de nekem most mennem kell. – avval felállt és kezeit zsebre téve, hanyag léptekkel kiment a teremből.

- A nevem Kim… - suttogtam magam elé. Na, tessék! Totálisan leégettem magam. Gúnyos kacarászásra lettem figyelmes. Odanéztem és megpillantottam az osztályunk legkiállhatatlanabb személyét. Platinaszőke haj, erős smink, mélyen dekoltált felsők, éppen, hogy takaró miniszoknyák. Ráadásul a modora is kibírhatatlan volt. Mondanom sem kell, nem túlságosan szimpatizáltam a csajjal.

- No, nézze meg az ember, csak nem belezúgtál, Kimy? – kérdezte nyájas hangon. Borsódzott tőle a hátam.

- Kopj le Yvonn. – sziszegtem neki és felálltam. A csaj meg csak Valakivel beszélnem kellett, de nem volt kivel. Végigfuttattam a tekintetemet az osztálytermen.  Egy rakás idióta fiút láttam, Yvonnt meg Lizt. Nagy levegőt vettem és odamentem hozzá.

- Szia Liz. – szólítottam meg halkan, de ő rám se nézett. Megértettem, végül is a tegnapi nem az ő hibája volt. – Sajnálom. – kezdtem bele, a szememet lesütve. – Tegnap totál kiakadtam, amikor szóba került a motoros téma, de teljesen kikészített az egész. Sajnálom, hogy annyira kifakadtam. Elhiszem, ha utálsz, azok után, amiket a fejedhez vágtam és… - nem tudtam folytatni, mert Liz hirtelen a nyakamba borult.

- Nem haragszom rád, Kim. – nevetett, mire én is átkaroltam. – Te vagy a legjobb barátnőm, hogy tudnálak utálni?

- Köszönöm. – suttogtam.

- Nézzétek, dúl a láv! – kiáltotta valaki mögülünk, mire mindketten odanéztünk. A szőke hajú srác, csípőre tett kézzel, csillogó szürke szemekkel, arcán vigyorral bámult minket. Helyes fiú, és ha épp nem lenne olyan gyerekes, mint Liz nyolcéves öccse, talán még számításba is venném. Mögötte a haverjai jót röhögtek rajtunk. Mindketten elmosolyodtunk. Őket nem lehet komolyan venni.

- Állj le Jeff, ne légy ennyire féltékeny! – mondtam mosolyogva, mire mindannyian felnevettünk. Csak Yvonn állt karba tett kézzel, duzzogva. Hát igen, ő senkinek sem volt a szeme fénye, de hát minden osztályba kell egy hasonló.