2.rész

 *Liz szemszöge*

- Adam! - kiáltottam a kórház folyosóján ácsorgó fiúra, mire az rám emelte fásult, fáradt tekintetét.

- Szia Liz… - köszönt rám és a hangjából is hallottam, hogy már jó ideje nem aludt. Nem is csodáltam, hisz 11 óra volt, amikor hívott és mikor a kórházba értem már hajnali hármat ütött az óra. Nem hiszem, hogy az óta akár egy szemhunyásnyit is aludt volna.

- Miután hívtál az első géppel hazarepültem. Hogy van Kim? - kérdeztem aggódva.

- Nemrég hozták ki a műtőből. A lába és a válla eltört, a térdszalagja elszakadt és több bordája is megzúzódott. Az orvos szerint hatalmas szerencséje volt, hogy a bordái nem törtek, mert az akár az életébe is kerülhetett volna. - magyarázta és lerogyott a földre. Lábait felhúzta és térdére könyökölve a tenyerébe temette az arcát. Vigasztalón megérintettem a vállát. Hirtelen olyan elveszettnek tűnt.

- Minden rendben lesz, hidd el. Az a fontos, hogy jól van. - bíztattam, mire gyengén bólintott, de láttam rajta az elkeseredettséget.

- Amikor telefonáltak, hogy Kim balesetet szenvedett először nem hittem a fülemnek. - magyarázta keserűen. - Aztán persze rögtön idesiettem. Éjfél volt, amikor betolták a műtőbe, de képtelen voltam akár egy pillanatra is lehunyni a szemem. - kétségbeesettem pillantott rám. - Mialatt benn volt szinte az egész életem lepörgött a szemem előtt és ő mindig ott volt. El nem tudom képzelni, mit kezdenék nélküle. Ő az utolsó élő rokonom. A húgom! Nem akarom őt elveszíteni!

- Minden rendben lesz… - simítottam meg a vállát és közben a kórteremből egy orvos lépett ki. – Adam… - szólítottam meg csendesen, mire ő vette a lapot és felpattant.

- Mr. Dawton? - kérdezte, mire Ad bólintott.

- Hogy van a húgom? - kérdezte és látszott rajta, hogy a magabiztossága eléggé ingatag lábakon állt. Az orvos halványan elmosolyodott, mire magamban fellélegeztem.

-A műtét nagyon jól sikerült a testvére teljes mértékben fel fog épülni. - mondta, mire Adam arcán is láttam, hogy megkönnyebbült. - Még nem tért magához, de ha szeretnének, bemehetnek hozzá. - fejezte be, majd engedelmünket kérve elment, mi pedig bementünk a kórterembe.

Kim egy ágyon feküdt, körbevéve mindenféle csipogó gépekkel. Ad odalépett az ágyhoz én meg pár lépéssel hátrébbról figyeltem. Megsimította Kim arcát, aztán olyan történt, amilyet még sosem láttam tőle, és amit egész életemben nem fogok elfelejteni. Adam elsírta magát. 3 éves korom óta ismerem Kimet és a bátyját, de sosem láttam sírni. Mindig ő volt az, aki bíztatott és vigasztalt kettőnket. Olyan magabiztos és felelősségtudó és akármennyit is nőttünk az óta mindig ő volt a felnőtt. Most azonban olyan elveszettnek tűnt. Mindig is tudtam, hogy mindennél és mindenkinél jobban szereti Kimet, de csak most láttam meg milyen komoly is ez. Odaléptem hozzá és vigasztalóan megsimítottam a vállát. 

- Hallottad az orvost. Minden rendben lesz. - bíztattam, mire bólintott. Letörölte a könnyeit, majd kezeit ökölbe szorítva elfordult. Arca teljesen elkomorult.

- Soha többé… - mondta határozottan. Kérdőn néztem rá. - Soha többé nem engedem, hogy felüljön arra a motorra. - elcsodálkoztam. Hangja ellentmondást nem tűrő volt és a tekintete is ugyanezt sugározta. - Nem hagyom, hogy még egyszer bajod essen Kim. Innentől még jobban fogok vigyázni rád. - sandított a húgára. Tekintete elszánt volt.

- Biztos vagy ebben? - kérdeztem félve. - Hisz ez az élete. Tényleg meg akarod fosztani az álmától?

- Nem érdekel, hogy ez az álma! Túl veszélyes! Nézz csak rá! Akár meg is halhatott volna!

- De nem halt meg. - vágtam vissza, mire vad tekintetét rám vetette. Nem kerestem több kifogást, inkább elhallgattam. Vele nem lehetett veszekedni. És különben is valamilyen szinten egyetértettem vele. - Nem fog neki tetszeni. - jegyeztem meg halkan. - Tudod, hogy ez minden álma. Ezért meg fog utálni téged.

- Nem érdekel. - sütötte le a szemét és a kezeit karba téve a falnak támaszkodott. - Ha ez kell ahhoz, hogy megvédjem, akkor gyűlöljön csak. Megmondtam: Nem engedem, hogy motorozzon! - mondta határozottan.

Annyiban hagytam. Leültem a Kim ágya melletti székre és megfogtam a kezét. A legjobb barátnőm összetörve feküdt előttem, szinte rossz volt nézni. Egyre inkább kezdtem egyetérteni Addel. Ha az én testvérem feküdt volna, akkor ott, akkor én is így határoztam volna. Kim olyan nekem, mintha a húgom lenne, én sem akarom elveszíteni. Hát akkor mit érezhetett Adam, hisz neki a vér szerinti testvére. Megsimítottam a barátnőm kezét. ~Kérlek, gyógyulj meg. Adam kedvéért is. Nem is! Legfőképp az ő kedvéért!~ gondoltam, közben kitöröltem egy könnycseppet a szememből.

Kim két óra múlva sem ébredt fel, de nekem mennem kellett. Megígértem a szüleimnek, hogy hamar visszautazom ezért el kellett érnem a következő gépet. Elköszöntem Adtől és kimentem a kórteremből. Az ajtónak támaszkodtam és lépteket hallottam bentről.

- Kim… Annyira aggódtam érted. - hallottam Ad meggyötört hangját. - Azt hittem elveszítelek. Azt nem éltem volna túl. Már csak te vagy nekem. Nem engedem, hogy még egyszer bajod essen… - kezdett úrrá lenni rajtam a lelkiismeret furdalás, hisz ez csak kettejükre tartozik én meg hallgatóztam. Ellöktem magam az ajtótól, de a kezem, beleütöttem a kilincsbe, ami megzördült. Gyorsan elfutottam és mire Ad kinyitotta az ajtón én már elbújtam a másik folyosóban, majd rögtön a reptér felé vettem az irányt. Az utolsó szavakat hallva megértettem Adam érveit, amiért el akarja tiltani Kimet a motorozástól. Azonban nem ezt tartottam a jó megoldásnak. Szinte láttam magam előtt az önfejű barátnőmet, aki nem vizsgálja meg a helyzetet csak a saját szemszögéből és ezért megutálja a bátyját. De Ad ezt nem érdemli meg. Hiszen csak aggódik Kimért.