3.rész

 *Kim szemszöge*

A baleset óta három hónap telt el. A vállam már teljesen rendbejött és az oldalam is. A lábam még néha-néha sajgott és esetenként még használtam a mankót, de már tök jól voltam. Lassan itt volt az ideje ismét felülni a motorra, úgyhogy lesétáltam a garázsba, az immár rendbetett járművemhez.  Felcsaptam a villanyt és szokásos módon a hónam alá csaptam a bukósisakomat és akkor vettem észre, hogy a slusszkulcsot a szobámban hagytam. Felsiettem érte, de nem találtam sehol. Gondoltam, mégis levihettem a garázsba, de ott sem volt. Csodálkozva néztem körbe a kulcsomat keresve, de nem találtam sehol.

- Ezt keresed? - hallottam egy hangot a hátam mögül. Odanéztem és a bátyámat pillantottam meg, kezében ott volt a kulcs.

- Köszi. Hol találtad? - mosolyodtam el és odamentem érte, de ő elhúzta a kezét. Kérdőn néztem rá. - Mit csinálsz?

- Nem adom oda. - válaszolt teljesen természetesen. - Nem motorozhatsz. - jelentette ki. Teljesen ledöbbentem.

- Ad… Ugye csak szórakozol? - kérdeztem félve, de tudtam, hogy most nem viccel. Megrázta a fejét.

- Nem engedem meg. - mondta avval sarkon fordult és elindult vissza a házba. Teljesen dermedten néztem utána.

- Ad! - kiáltottam utána, mire hátrafordult és rám sandított. Olyan hidegnek és tekintélyt parancsolónak láttam a tekintetét, mint még soha. Mindig is jó volt a kapcsolatom a bátyámmal, mégis most olyan furcsának éreztem.

- De miért? - kérdeztem halkan, mire kérdőn nézett rám.

- Ezt most komolyan kérded? - nézett rám hitetlenül. - És a baleset? Már el is feledted, hogy a fél nyarad egy ágyban, begipszelt lábbal és törött vállal, a másik felét meg kínkeserves gyógytornákkal töltötted? - vonta fel a szemöldökét. Lesütöttem a szemem. - Ráadásul még mindig sántítasz. - nézett rám jelentőségteljesen, de igaza volt. Még sántítottam. Az orvos azt mondta, hogy ez teljesen normális és, hogy egy idő után már nem fogok, azonban ez még így volt.

- Az egy baleset volt és tudok vigyázni magamra! - kiabáltam a bátyámra. Nem tetszett, a stílusa.

- Látom. - reagált le lazán, de aztán a tekintete elkomorodott. - Megmondtam: Nem engedem, hogy még egyszer motorozz. Túl veszélyes! - zárta le a témát azzal elvonult. Döbbenten néztem utána. Mióta csak az eszemet tudtam odavoltam a motorokért. Mióta járni tudok motoroztam. Persze eleinte csak játékon, amit lábbal lehetett lökni, de ez persze idővel mindig változott. És Adam mindig támogatott. Azt mondta egyszer még sokra vihetem vele. Most meg egyszerűen eltilt tőle. Nem értem… De nem hagyhattam annyiban.

- Ne viselkedj úgy mintha, az apám lennél Adam Dawton! - kiabáltam utána, mire hátrasandított és magára erőltette a lazaságot, de a tekintete villámlott. Tudtam, hogy ezzel tudom a leginkább kihozni a sodrából. A szüleink halála óta ő viseli a gondomat, és tényleg ő a legjobb báty a világon. Azonban néha tényleg úgy viselkedik, mintha csak a lánya lennék. - Nem vagyok már kisgyerek, nem dönthetsz az életem minden percéről! Motorozni fogok és kész!

- Amit mondtam megmondtam: Nem motorozhatsz, mert veszélyes! És nem is fogsz, amíg bele nem egyezek, Kimi. - avval ismét felmutatta a kezében lévő slusszkulcsomat, majd elindult a szobájába. Összeráncolt szemöldökkel néztem utána, ahogy felmegy a lépcsőn és becsukja maga után a szobaajtót.

- Utállak! - üvöltöttem és felsietve a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, ami hangos csattanással csukódott be. 

Másnap gyalog mentem iskolába, mint ahogy végig a múlt héten. Ugyanis már egy hete tartott a tanítás. Ennek ellenére a 11. a-nak még javában tartott a nyár. Az osztály nagy része öt perccel az első óra előtt ért be a suliba és nem volt olyan nap, hogy ne késett volna el valaki. Pedig nem voltunk olyan sokan az osztályban. Pontosabban csak 10en.

Még csak ketten voltunk az osztályteremben. Simon, az osztály strébere, aki még hírből sem ismeri a késés fogalmát és persze én. A padomnál ültem magányosan, amikor egyszer csak valaki a nevemet kezdte kiáltozni.

- Kiiim! - a hang irányába fordultam és megpillantottam a legjobb barátnőmet Lizt. Széttárt karokkal rohant felém én meg felpattantam és átöleltem. - Annyira hiányoztál! - mondta mosolyogva.

- Te is nekem. - Liz szüleinek jól menő ügyvédi irodájuk van és minden évben más országban nyaralnak, így már a fél világot bejárták. Ráadásul az egész nyarat külföldön töltik, így sajnos nem is láttam őt egész nyáron. (és így szerencsére a balesetemet sem láthatta) Az elmúlt hétvégén jött haza. - Milyen volt a nyarad? - kérdeztem mosolyogva.

-Ó nagyon jó volt! - lelkesedett fel és beszámolt minden helyről, ahol járt. Annak ellenére, hogy egész nyáron tartottuk a kapcsolatot és szinte minden nap elmesélte, hogy hol járt, még így is lenyűgözött , amit mondott. Mintha magam is ott letten volna. - És neked hogy telt a nyarad?

- Hát volt már jobb is. - mosolyogtam erőltetetten. Szerencsére mielőtt jobban belemerültünk volna a témába bejött a tanár és elkezdődött az első óra. Körbenéztem és konstatáltam, hogy senki nem késett. Na, kezdünk belerázódni a tanévbe? Épp elgondolkoztam ezen, amikor valaki kopogott. Csodálkozva néztem az ajtóra, amin egy viszonylag magas srác lépett be. Kócos fekete haja volt, rakoncátlan tincsei közül egy-kettő sötétkék szemébe lógott. Mosolya laza volt, testtartása hanyag. Egyszínű bő pólót, koptatott farmert és deszkás cipőt viselt. Nyakában egy vékony ezüstlánc lógott. Kezei a zsebében voltak, egyik válláról egy hátizsák lógott le. A hátizsákja pántjára egy bukósisak volt csatolva. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam, menten beleestem. Igéző szemei szinte megbabonáztak. Teljesen megdermedtem. Liz ébresztett fel a merengésemből, avval, hogy meglökte a vállam.

- Elbambultál. - suttogta, mire éreztem, hogy végigfut a pír az arcomon. A fiú addigra már helyet foglalt. Mellettem. (o.o) És az óra további részében képtelen voltam koncentrálni. Egyre csak rajta járt az eszem, pedig még a nevét sem tudtam. Később Liz mondta el, hogy Damian Blacknek hívják. Szünetben odafordultam hozzá.

- Öhm… szia… izé… Kim Dawton vagyok. - mutatkoztam be dadogva, mire felvonta a szemöldökét, de nem igazán tűnt úgy, mintha érdekelné.

- Jó neked… - válaszolta komoran, majd visszatért korábbi tevékenységéhez, ami éppen a mobiltelefonjának a nyomkodása volt.

- Motorozol? - kérdeztem halkan és a bukójára mutattam. Odanézett és megvonta a vállát.

- Jah. - válaszolt röviden, majd rám sandított. - De lécci, szeretnék a dolgommal foglalkozni. - mondta komoran. Ennyit arról, hogy beszédbe elegyedjek vele. Komoran fordultam vissza a padomhoz és az asztalra hajtottam a fejem. Suli után Lizzel mentem haza. Végig Damianon járt az eszem.

- Tetszik, mi? - kérdezte mosolyogva, mire felébredtem a mélázásomból.

- Hm? - kaptam fel a fejem.

- Damian. - mosolygott jelentőségteljesen.

- Nem… dehogy. - ráztam a fejem, mire elmosolyodott. Fülig pirultam és lehajtottam a fejem.

- Ennyire látszik? - sandítottam rá, mire bólintott. – Szuper… De akkor is, szerintem olyan kis helyes és motorozik. - lelkendeztem a barátnőmnek, mire felnevetett.

- Totál beleestél, mi? - karolta át a vállamat, mire bólintottam és mindketten nevetünk.

- De tudomást sem vesz rólam. Ücsörög a padjánál és nem csinál, semmit csak a telefonját nyomkodja. Hogy érjem el, hogy legalább rám nézzen? - kérdeztem Lizt.

- Van közös témátok, beszélgessetek a motorokról. - tanácsolta. - Holnap gyere a motoroddal és nyűgözd le! - mosolygott és meglökte a vállam.

- Nem lehet… - válaszoltam kedvetlenül. - Ad megtiltotta, hogy motorozzak. - erre elkerekedett Liz szeme.

- De miért?

-A baleset miatt. Azt mondta veszélyes, pedig eddig mindig támogatott. - siránkoztam, barátnőm pedig továbbra is csodálkozva meredt rám. Időközben megérkeztünk hozzánk és lerogytam a kerítés tövébe. - Olyan furcsa volt. Egyszerűen eltiltott a motorozástól. - Liz vigasztalóan megérintette a vállamat.

- Sajnálom… - mondta - Ez tényleg nem vall rá, de mégis próbáld meg ezt az egészet az ő szemszögéből nézni. - felvontam a szemöldökömet. - Csak te vagy neki, képzeld el mennyire aggódhatott, amikor megtudta, hogy balesetet szenvedtél. Hiszen én is aggódtam. - mondta komolyan, mire hitetlenül felpattantam. - Hisz, szeret téged és nem akarja, hogy bajod essen.

- Te meg mégis kinek a pártján állsz? - csattantam fel. - A motorozás az álmom és ezt te is tudod, mégis Adet véded?

- Én nem védem, csak azt mondom, próbáld meg az ő szemszögéből nézni a balesetet. - érintette meg ismét a vállamat, de most elhúzódtam tőle. Nem szoktunk veszekedni, de ez most nagyon rosszul esett. Nem számítottam rá, hogy a legjobb barátnőm sem fog az én pártomon állni.

- Ezt tőled vártam a legkevésbé. - mondtam hűvösen. - Nem érdekel az ő szemszöge, egyszerűen elvette az álmomat! Utálom őt! - azzal köszönés nélkül beviharzottam a házba. Se szó se beszéd felsiettem a szobámba, de amúgy sem volt kihez szólnom. Mióta Adam eltiltott a motorozásból nem álltam szóba vele, ő meg vette a lapot és ő sem szólt hozzám. De Lizben most csalódtam. Habár meg kellett hagyni volt igazság abban, amit mondott. Nem vizsgáltam meg a helyzetet a bátyám szemszögéből, csak saját magammal törődtem. Pedig csak mi ketten vagyunk egymásnak. Nincsenek élő rokonaink és vigyáznunk kell egymásra… De akkor is! Meg kell értenie, hogy nekem a motorozás az életem! Ezt nem fogom annyiban hagyni! ... Szép elhatározás, csak még azt nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani.