14.rész

Nah megérkezett! Sajnos el voltam utazva a hétvégén, ezért nem tudtam új résszel jelentkezni, de most kárpótollak benneteket, ugynis két résszel is készültem mára! Jó szórkozást!

Azóta eltelt egy hét. Pontosabban egy tanítási hét. Szombatra virradt és Adamet még mindig nem láttam. Megfordult a fejemben, hogy jelentem az eltűnését, de mi van, ha dolgozik? Vagy csak a haverjaival zenél valahol? Nem szabad rögtön a legrosszabbra gondolni. Adam erős fiú, tud vigyázni magára. Sokszor mondogattam ezt magamnak az elmúlt hét során, mégse sikerült túlságosan lenyugodnom. A hétvége közeledtével egyre jobban kezdtek úrrá lenni rajtam az indulatok, egyre kevésbé toleráltam a fiúk hülyéskedéseit az osztályteremben, egyre kevesebb türelmem volt a napi teendőkhöz. Egyedül, akkor voltam nagyjából önmagam, amikor kettesben voltunk Damiannal, ő ugyanis -annak ellenére, hogy alig két hete ismerjük egymást- nagyon hamar észrevette, hogy valami nincs rendjén velem és őt be is avattam az enyhén harapós hangulatom okába. Ezek után természetesen mindent elkövetett azért, hogy jobban érezzem magam, és ha csak egy kis időre, de elterelje a figyelmemet Adamről. Ez hol sikeres volt, hol nem, de nem érdekelt az eredménye. Rettentő hálás voltam neki (és Lizéknek is, akik legalább akkora erőfeszítéssel vetették magukat felvidításom mély vizébe, mint a barátom, annak ellenére, hogy ők nem tudták az okát. Ennek egyetlen egy magyarázata volt. Nem akartam, hogy Liz is aggódjon Adam miatt, hisz neki is olyan, mintha a bátyja lenne.) és nagyon boldoggá tett a viselkedésével. De sajnos még ennek ellenére is egyre csak nőtt bennem a feszültség. Pénteken este, mikor Damian hazavitt, már meg se kértem, hogy messzebb tegyen le, szinte biztos voltam benne, hogy a bátyám nincs otthon. Ha mégis otthon lett volna, akkor még a szidását is boldogan fogadtam volna. Legalább tudnám, hogy jól van. De sajnos az előbbi sejtésem igazolódott be, miközben a zárba helyeztem a kulcsot. Aznap már Damian is velem tartott a lakásba, hogy támaszt nyújtson nekem. Az első utam rögtön a konyhába vezetett, mint ahogy a hét során végig. Minden reggel készítettem reggelit a bátyámnak, nagyjából így tudtam róla megbizonyosodni, hogy járt-e itthon, igaz üzenetet továbbra sem hagyott. De amint beléptem a konyhába, meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Ugyanis a reggeli ugyanúgy ott volt az asztalon, ahogy reggel hagytam. Már harmadik napja, hogy ez van. Egyre inkább kezdett úrrá lenni a kétségbeesés.

- Biztos minden rendben van. - mondta megnyugtató hangon Damian. Neki eddig hittem. Az életemet is rá bíznám. De valahogy egyre jobban kezdtem kételkedni a szavában. Mi van, ha még sincs minden rendben? Mi van, ha Adam már sose jön haza? Halványan bólintottam a barátom szavaira, ennél többre lassan nem futotta tőlem. - Ne gondolj rosszra. - folytatta, mintha olvasna a gondolataimban és közben a derekamat átkarolva magához húzott. Felé fordultam. - Adam biztos jól van és vigyáz magára és siet haza. Ha nekem ilyen húgom lenne én is így tennék, nem állna utamba semmi. - a mellkasába fúrtam az arcomat és megkapaszkodtam a felsőjében.

- Remélem így van. - suttogtam reménnyel teli hangon. Bár igaza lenne!

- Mi lenne, ha a hétvégére elmennénk valahova? - javasolta, mire kérdőn néztem rá. - Nem árt neked egy kis kikapcsolódás.

- De mi lesz Adammel? - kérdeztem és hátra léptem egyet, hogy jól szemügyre vehessem a barátom arcát. Őszintének tűnt.

- Adam megvár. Szerintem ő sem szeretné, ha evvel emésztenéd magad. Rossz nézni, hogy teljesen kifordulsz önmagadból, és mintha a baleset jelei is megmutatkoznának rajtad, ha depis vagy. - vonta fel a szemöldökét. Hát nem is tudom, hogy rejthettem volna el előle. Igaza volt. Ha agyonaggódtam magam sajgott a vállam és sántítottam. El nem bírom képzelni, hogy függ össze a kettő, de ez van. - Rossz nézni, hogy így össze vagy törve. - érvelt. Kezdett meggyőzni. Tényleg rám fér egy kis kikapcsolódás a sok aggodalom után.

- És hova terveztél menni?

- Csak a partra. - vonta meg a vállát. Partra? Hova?

-A tengerpartra? - vontam fel furcsán a szemöldökömet, mire felnevetett.

- Nem, ide a tópartra. A szüleimnek van ott egy nyaralója. Will és Liz is jönnének. – jah igen. A tópart. A várostól úgy száz kilométerre van egy kis tó, többször jártunk ott Lizzel és Willel, amikor kicsik voltunk. Will is ott vallott szerelmet Liznek öt évesen. Akkor jót nevettünk ezen Lizzel és azt hittük nem gondolja komolyan és hát… Na, de ez most nem ide tartozik.

- Tópartra? Szeptember végén? - ráztam a fejem. - Nincs egy kicsit hideg már a fürdőzéshez? - kérdeztem, de attól még nagyon tetszett az ötlet. Évek óta nem jártam arra.

- Hát nem is tudom, ha jól emlékszem a mai nap igen is alkalmas lett volna fürdőzésre és holnapra is legalább ilyen időt mondanak. Különben sem muszáj fürdeni. - vonta meg a vállát. - A pihenés a lényeg. - mosolyodott el, mire átöleltem a nyakát.

- Hát, ha így állunk… Legyen, beleegyezem. - mondtam, mintha én lennék a felséges úrnő, akinek az engedélyére szorulnak. Damian erre a derekamnál fogva felkapott és megforgatott, majd megcsókolt. – Akkor hát, nyomás tanulni és pakolni! - adott egy puszit a homlokomra és eleresztett. Kikísértem az ajtóig és némileg pipiskedve (hát igen nem kicsit magasabb nálam a srác) adtam az arcára egy puszit, majd útjára engedtem.

- Azért ne felejtsd el a bikinit! - kacsintott rám a lépcső aljáról, mire kiöltöttem rá a nyelvemet. Ő pedig csak nevetett, majd fogta magát, felült a motorjára és integetve elhajtott.

Én gyorsan összecsaptam minden házimat (kit érdekel, hogy sikerül) azt

n elővettem egy kisebb bőröndöt és elkezdtem pakolni. Damiannak igaza volt. Elfeledkeztem Adamről, és jól éreztem magam.

Hát így, várakozással tele virradt rám a szombat reggel. Ismételten korábban fenn voltam a kelleténél, de már nem tudtam visszaaludni. Túlságosan is izgatott voltam. Előző este, úgy beszéltük meg a többiekkel, hogy 8-ra jönnek értem, hogy még emberi időben kiérjünk a tópartra. Számolni kellett a forgalommal is. Kimásztam az ágyból és mentem kitártam az ablakokat és szívtam magamba az éltető napfényt. Tényleg nem volt rossz idő. Egyetlen felhő sem árválkodott az égen. Esőnek a hírét sem lehetett hallani. A nap, fényesen sütött és a hőmérőnek a higanyszála már elérte a 20 fokot. Hát igen, ebben az évben jó sokáig eltartott a Vénasszonyok nyara. A jó időre való tekintettel egy egyszerű nyári ruhát vettem fel pár kiegészítővel és a hosszúszárú szandálommal

(a magas sarkút még nem mertem megkockáztatni a térdem miatt). A hajamat kifésültem és kiengedtem, majd a fejemre csúsztattam a napszemüvegemet. Mikor végeztem levonszoltam a bőröndömet a földszintre, majd csak úgy rutinból elkészítettem a reggelit. Én megreggeliztem és megszokásból Adamnek is otthagytam a reggelijét, de ő maga eszembe sem jutott. Nyolc óra tájt megszólalt a csengő. Itt vannak! gondoltam magamban és ajtót nyitottam. Will állt az ajtó előtt, Liz társaságában.

- Sziasztok! - köszöntem nekik fényes mosollyal, miközben körbenéztem. - Damian? - Will a kapu előtt álló ezüstszínű Audira mutatott, aminek Damian zsebre tett kézzel támaszkodott neki. Olyan menő volt és olyan helyes.

Elkerekedett a szemem. Neki kocsija is van? Nem is! Arra is van jogsija? O.o De inkább nem akadtam ki rajta. Elvégre még biztosan sok meglepetést tartogat számomra ez a fiú. Lizt és Willt beinvitáltam, de nem nagyon akartak maradni, hanem az órára mutattak, hogy indulnunk kéne. Így felkaptam a táskám, a bőröndömet pedig Will (micsoda gavallér) és úgy mentünk ki. Mire bezártam mindent, már mindenki készen volt. Odaléptem Damainhoz és megcsókoltam.

-         - Na, indulhatunk? - kérdezte, mire mindannyian bólintottunk. 

Damian vezetett, én ültem az anyósülésen (:P), hátul pedig a gerlepár. Elindultunk. Útközben nagyon jól szórakoztunk, ment a rádió és kánonban énekeltük a dalokat Lizzel, elég hamisan. Az utóbbinak egy csókkal lett betapasztva a szája Will által (a kis mázlista -.-), nekem bezzeg csak egy Hagyd abba Kim, mert a végén még nekimegyek valaminek jutott kedvenc sofőrünktől (igaz később kárpótolt ezért a balgaságáért). De legalább választ kaptam a kérdésemre miszerint Damiannak honnan van jogsija és kocsija. Az első magyarázata az volt, hogy egy évvel idősebb nálunk, így múlt nyáron megszerezte a vezetői engedélyét, míg a másodikra csak megvonta a vállát és közölte, hogy a kocsi az apja gyűjteményének egyike. O.o

Nagyjából másfél óráig tartott volna az út, de félúton megálltunk egy kis patakocska mellett és fotózkodtunk. Isten tudja miért. Ott elidőztünk egy darabig, mielőtt tovább mentünk volna, de az út második fele már nem tartott olyan sokáig. Olyan tizenegy óra felé értünk a tópartra, Damian szüleinek a nyaralója elé. Gyönyörű ház volt, modern, mégis szerény. Hatalmas volt, ez már kintről látszott, de mikor beléptünk igazából akkor képesztett el, hogy milyen tágas. Két szintje volt, a földszinten nappali, konyha, egy hatalmas étkező és egy fürdő. Az emeleten is volt egy fürdő és ott voltak a hálószobák. Szám szerint öt. Mindannyiunknak jutott volna egy, de se Liz, se én nem akartunk egyedül aludni, úgyhogy párokba rendeződtünk. Gondolom, mondanom se kell, kik voltak a párok.

Miután behurcoltuk a cuccainkat (pontosabban behurcoltattuk a fiúkkal) Lizzel bevetettük magunkat a konyhába és összedobtunk egy egyszerű ebédszerűséget. Név szerint zacskós levest, plusz tésztát sajttal. Fantáziadús, de legalább ehető volt. Habár érettebbnél érettebb barátainknak nem mindig sikerült a szájukba érkeztetniük az ebédjüket, így takaríthattunk is rögtön evés után. Mikor végeztünk a mosogatással lerogytunk az étkezőasztal melletti egyik székre pihenni. Damian ekkor odalépett hozzám, megfogta a kezem és felhúzott állásba. Aztán mögém lépett, bekötötte a szemem és átkarolta a derekam.

- Mit csinálsz? - kérdeztem mosolyogva és lerántottam volna a szemkötőm, ha valakik nem fogják meg oldalról egy-egy kezem. - Helyesbítek, mit csináltok?

- Maradj nyugton és hagyd, hogy vezessünk. Meglepetés. - suttogta, mire elvigyorodtam, és hagytam, hogy vezessenek. Egyre izgatottabb voltam. Aztán egyszer csak megálltunk és éreztem, hogy a szemkötőm kilazul, és lassan lehullik rólam.

- Na, most nézz!- mondta Damian és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Én pedig néztem…