12.rész

Kicsit lelombozott, hogy az előző részhez egyetlen komit sem írtatok, de sebaj azért remélem tetszett^^ Itt a kövi ♥ :

Már azelőtt fenn voltam, hogy az ébresztőm megszólalt volna. Egyszerűen képtelen voltam tovább aludni. Az szombat este történtek annyira feldobtak, hogy annak ellenére, hogy alig aludtam az éjjel, teljesen éber voltam. Valahogy már egyáltalán nem voltam dühös Damianra. Mintha az iránta érzett szerelmem kiirtott volna belőlem minden ellenséges érzést. Már nem mintha vágytam volna rá.

A szekrényhez lépkedtem és valahogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy jól nézzek ki és tetsszem Damiannak, úgyhogy vagy három variációt próbáltam fel, mire végre döntöttem a ruházatom felől. Egy farmersortot és egy fekete topot választottam, majd az öltözékemet feldobtam egy piros kockás blúzzal, anyu régi karórájával és némi sminkkel. Lesétáltam a konyhába és nekiálltam főzőcskézni. A jó kedvemet még az Adammel való veszekedésem gondolata sem ronthatta el, úgyhogy eldöntöttem, hogy készítek magunknak reggelit. Amúgy is volt még egy csomó időm tanítás előtt. Sütöttem tojásrántottat, pirítottam kenyeret és főztem teát. Aztán megterítettem magunknak. Mikor végeztem felmentem az emeletre és bekopogtam Adamhez. De nem nyitott ajtót senki, sőt még csak nem is szólt ki. Még aludna? De hát az nem vall rá. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. A kuplerájon már régóta nem csodálkozom, viszont azon, hogy a bátyám nincs a szobájában, igencsak elkerekedett a szemem. Ezek szerint már elment volna dolgozni? Még csak egy üzenetet sem hagyott. Este sem láttam, mikor hazajöttem. Talán itthon sem volt? Az őrsön éjszakázott volna? (hupszika! Ha még nem említettem volna Adam rendőr. Még igencsak kezdő, de odavan a munkájáért. Talán jobban, mint értem. Na, jó ez tuti nem igaz ♥♥♥) Vagy valakivel? Valamiért ez a változat jobban kiakasztott. Némileg lelombozva jöttem ki a szobából és csuktam be magam mögött az ajtót, aztán lementem reggelizni. Egyedül. Kicsit nyomasztó volt. De a kedvemen még ez se rontott sokat. Adam reggelijét az asztalon hagytam, csak leterítettem egy papírszalvétával, én pedig felhúztam a cipőm, a vállamra kaptam a táskám és kiléptem az ajtón. Körbe sem nézve fordultam a zárhoz és zártam be, majd indultam el a suliba. De már a lépcsőnél megtorpantam, ugyanis volt valaki a kapuban. Damian állt a motorjának támaszkodva a járdán. Elmosolyodtam és lépteimet megszaporázva mentem oda hozzá.

-         - Szia. – köszöntem neki. – Hát te? Mit keresel itt? –kérdeztem csodálkozva, de nagyon örültem neki.

-         - Már el se jöhetek a barátnőmért, hogy ne kelljen a suliig gyalogolnia? – kérdezett vissza sértetten. – Ezt megjegyeztem. – fordította el a fejét.

-         - Jól van, ne! Csak meglepődtem. – néztem rá sajnálkozva, mire ismét felém fordult én pedig egy lágy csókot leheltem az ajkaira. – Köszönöm. – mosolyogtam bele a csókunkba, ő pedig néhány pillanat múlva felült a motorra.

-         - Akkor hát felszállsz? – fordult felém, mire boldogan bólintottam és helyet foglaltam mögötte. Átöleltem a derekát és a pólója alatt éreztem az izmos felsőtestét. Ő pedig hátrafordult és megcsókolt, majd a fejembe nyomta a bukóját. Hitetlenül ingattam a fejem.

-         - Már megint inkább rám vigyázol, mint magadra. – adtam hangot az ellenérzésemnek, mire egyszerűen csak megvonta a vállát.

-         - Csak ez az egy van, de ha esünk, inkább én törjek, mint te. – vigyorodott el. Olyan aranyos volt.

-         - Nekem mindegy, én már úgy is törtem. - nevettem fel erőltetetten - De legközelebb hozom a sajátom. – sóhajtottam.

-         - Honnan veszed, hogy lesz legközelebb? – nevetett fel.

-         - Ahha, tehát ez ilyen egyszeri alakalom? – jegyeztem meg élesen. – Szép kis barát vagy te! Ha akarod most is leszállhatok.

-         - Nem akarom. – mondta lágyan, teljesen nyugodt hangon. – De holnap ne felejtsd el, hozni a sajátod. – mosolyodott el, mire leszűrtem, hogy eszébe sem volt egyszeri ajándékként gondolni erre a napra. 

Még szorosabban hozzábújtam. A fejemet a vállaira hajtottam. Elindultunk. Nem volt túlságosan hosszú az út a suliig és azt kívántam bár eltartott volna még pár órácskáig. De sajnos annyira messze nem volt a gimi. Kedvetlenül szálltam le. Damian a hátizsákja pántjára csatolta a bukóját, majd a kezemet megfogva indult el befelé az épületbe. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. A balesetem óta sajnos szinte mindenki ismer legalább látomásból és azt is tudják, hogy eddig nem voltam népszerű a fiúk körében. Most meg hirtelen egy oltári helyes sráccal kézen fogva jövök suliba. Nem kevés hitetlenkedő és még több irigy pillantást kaptam válaszul. De megpróbáltam nem túlságosan zavartatni magam. Közelebb húzódtam Damianhoz, mire ő átkarolta a vállamat. Szinte hallottam a sugdolózásokat a hátunk mögött. De végre elértük az osztálytermet.

-         - Aztaaa! Kim felszedte Damiant! – kiáltotta el magát Theo.

Theodor Davis. Göndör vörös hajú, szeplős srác. Általánosba is egy osztályba jártunk és mindig mi voltunk a vörös páros! Hogy én hogy utáltam ezt a megnevezést! Pfuj! Szegényke mindig azt hiszi, hogy nagyon okos, pedig ritkán van így. Neki van a legalacsonyabb átlaga az osztályban. Minden évben éppen csak átcsúszott. Képtelenség titkot bízni rá, mert két másodperc és mindenki tud róla. Ráadásul semmit nem lehet eltitkolni előle. A megfigyelőkéje túl jó…

Természetesen erre, mindenki felénk fordult. (Nem igaz, nem mindenki. Simont egyáltalán nem kötötte le a dolog. De őt semmi nem érdekli a tankönyvein kívül). Szuper. Körbenéztem az osztálytársaimon, mire több elkerekedett szempárral találtam szembe magamat. (Hát igen, persze már mindenki benn volt, mi értünk be utoljára.) Liz szinte ujjongott, őt Will fogta le, mert időközben megszólalt a csengő. Nem kéne felhívnunk magunkra az ügyeletes tanár figyelmét, némi hangoskodással. (Jah. Damian meg én persze még mindig az ajtóban álltunk) Csak Yvonn nézett úgy mintha épp meg akart volna ölni. Szemei szikrákat szórtak, ha e pillantással gyilkolni lehetett volna, akkor már tuti halott lennék. Nem tudtam elképzelni mi lehet a baja. De aztán bevillant. Talán neki is tetszik Damian és ő akart ráhajtani. Valamilyen szinten sajnáltam. Meg tudtam érteni az érzéseit. De tuti nem tudtam volna elviselni, ha akkor ő lett volna a karjaiban és nem én. Eleve nem bírom a csajt, de ha még a srácot is lenyúlja, akit szeretek akkor… Hát akkor biztos kinyírtam volna és nem csak elméletben…

-         - Khrm… - köhintett valaki mögöttünk. Hátrapillantottam és meghűlt bennem a vér. Mindaddig eszembe sem jutott, hogy hétfő van és, hogy mi az első óránk. Da abban a pillanatban bevillant. – Monsieur Black? – nézett Damianra, majd tekintetét rám emelte. Mit nem mondjak az sem volt túl kedves. – Mademoiselle Dawton?

-         - Bonjour Monsieur Tateuil! – köszönt illedelmesen Damian, de nekem csak egy Bonjour-t sikerült kinyögnöm, azt is nehezen.

-         - Pourquoi ne sont-ils en place? – kérdezte némileg ingerülten, én pedig értetlenül bámultam rá. – Miért nincsenek a helyükön? – ismételte meg a kérdést angolul, borzalmas akcentussal, már eléggé dühösen, mire a helyünkre fáradtunk.  Mr Tateuil is a tanári asztalhoz ballagott, s a naplót letéve hideg tekintetét rajtam állapította meg. – Látom, már jobban van Mademoiselle Dawton. – vigyorodott el gunyorosan, nekem pedig először nem is esett le mit is akar mondani. Csak a baleset villant be, de azóta már találkoztunk, tehát tuti nem lehetett az. Aztán koppant. Pénteken nem jöttem suliba és az volt az alibim, hogy lebetegedtem. És pénteken francia is volt.

-         - Oui, merci. – villantottam meg csodás franciatudásomat büszkén.

-         - Akkor hát gondolom, most már el tudja mesélni nekünk mi is történt magával a nyáron, egy felelés formájában. Volt egy heted felkészülni rá. – A felelés! Teljesen kiment a fejemből!