16.rész

Szó nélkül odaléptem hozzá és lekevertem neki egy hatalmas pofont. Értetlenül bámult rám…

-         - Te idióta! – üvöltöttem el magam egyszerre dühösen és boldogan, kétségbeesetten és megkönnyebbülten. 

-         - Mi a bajod, Kim?! – nézett rám villámló tekintettel. – Ezt most miért kaptam? – egyáltalán nem vágta a helyzetet, de akkor ez nem igazán érdekelt.

-         - Nekem mi a bajom? – kiabáltam.  – Egy hete nem jártál itthon és fogalmam sincs róla, hol a fenében voltál! A mobilod ki volt kapcsolva és még egy szerencsétlen üzenetet sem hagytál! Most meg te vagy kiakadva, mert egy kicsit később értem haza a kelleténél. – fakadtam ki.

-         - Egy kicsit később? – az orrnyergemet masszíroztam, megértette a mondandóm lényegét. Gratulálok neki. - Kim, nézz már az órára kilenc múlt! Ráadásul egész hétvégén nem voltál itthon, most meg beállítasz evvel itt. – mutatott Damianra. Egy pillanatra megtorpantam. Ebben igaza volt. Annyira készültem a hétvégére, hogy tényleg teljesen elfeledkeztem Adamről és még csak egy üzenetet sem hagytam neki, hogy elmentem.

-         - Látom felfogtad. – sóhajtottam fáradtan. Már semmi kedvem nem volt vitatkozni. Teljesen elegem volt már belőle. A baleset óta ez megy nálunk. Már teljesen belefáradtam. – De igazad van. – váltottam taktikát. Hátha a meghunyászkodom, ő is meghunyászkodik, terv beválik. -  Nem adtam a tudtodra semmiféle eszközzel, hogy hol vagyok. Belátom, hiba volt. Sajnálom. – lesütöttem a szemem. - De, ha ennyire tudni akarod a tóparton voltunk, Damianék nyaralójában. Bocsáss meg, hogy nem tudattam a bátyámmal, aki itthon sem volt egész héten. – könnyek szöktek a szemembe. – És ha már ennyire érdekel a dolog, akkor azt is elmondom miért mentünk oda. Azért mert Damian fel akart vidítani! El sem tudod képzelni mit éltem át az elmúlt egy hétben. Annyira aggódtam érted, mert semmiféle életjelet nem adtál magadról. – Adam elkomorult és elfordította a fejét. Damian pedig időközben elment. Meg tudtam érteni őt és egyáltalán nem haragudtam rá. Az ő helyében én sem maradtam volna tovább egy csatatéren.  – Már-már kezdtem azt hinni, hogy meghaltál. Minden reggel elkészítettem a reggelidet, mert délután csak így tudtam meggyőződni arról, hogy voltál-e egyáltalán itthon. De az utolsó napokban már az sem fogyott el. Még csak egy üzenetet sem hagytál nekem. Teljesen ki voltam akadva. Hol a francban voltál? – néztem rá kisírt szemekkel.

-         - Sajnálom Kim. – szólalt meg néhány perccel később komoran. – Nem kellett volna így rád rontanom, hisz teljesen érthető miért nem szóltál semmit, miután nem adtam semmi életjelet magamról. Azt hiszem, most én tartozom magyarázattal. – Na végre, hogy megértetted4 Már azt hittem, sosem juthat el az agyadig!... Ezt most komolyan Adamről mondtam. Hogy lehet ez? Hogy romolhatott meg ennyire a kapcsolatunk, hogy már semmit nem csinálunk, csak veszekszünk. Lesütöttem a szemem és a bátyámnak hátat fordítva bementem a nappaliba és leültem a kanapéra. Adam követett.  – Sajnálom, hogy nem szóltam neked. Egész héten dolgoztam, folyamatosan bevetésen voltunk, ráadásul az egyik munkatársam műszakját is elvállaltam. Tényleg nagyon ritkán jártam haza és mikor itthon voltam nem találkoztam veled. Bocs, hogy nem hagytam neked üzenetet, de teljesen kiment a fejemből, annyi felé kellett figyelnem.

-         - Kiment a fejedből mi? – horkantam fel. – Tehát a húgod csak sokadik a sorban. Nagyon köszönöm. Már az sem érdekel, hogy aggódhatok érted? Ennyit érek neked? Tudod te egyáltalán, hogy mit éreztem?

-         - Kim, te mindennél fontosabb vagy nekem. – lépett oda hozzám és megsimította az arcomat. Ellöktem a kezét.

-         - Látom. Akkor miért nem foglalkozol velem? Miért maradtál el itthonról egy szó nélkül? – kezdtem megint eléggé kiakadni, és ismét elsírtam magam.

-         - Sajnálom, hogy aggódnod kellett. – sóhajtott fel. – De hidd el tudom mit éreztél. Ha tudnád mi játszódott le bennem, mikor balesetet szenvedtél. – lesütöttem a szeme. Nála a pont. – Teljesen magamon kívül voltam, elhiheted. Talán most már értheted, miért voltam azóta annyira feszült.

-         - Sajnálom. Igazad van. Most már el bírom képzelni mit érezhettél akkor, mikor  balesetem volt. Liznek igaza volt, át kellett volna gondolnom az egészet a te szemszögedből is. – Odaültem a bátyám mellé és hozzábújtam. Olyan rég vártam már a közelségére. Olyan régen voltunk már igazán jóban. – Csak tudod teljesen kiakasztott, hogy eltiltottál az életem értelmétől. Nem tudtam józanul gondolkodni ezen a téren. Sajnálom, hogy akkor annyira kiakadtam. – átkarolta a vállamat és magához szorított.

-         - Nem haragszom rád Kim. Hisz hogyan tudnék? És én sem voltam túl megértő. Mikor kifakadtál, hogy a baleset óta nem úgy viselkedem, mint régen ráébresztettél arra, hogy igazad van. – rám nézett, egyenesen a szemembe – Az én hibám is. Anélkül döntöttem volna, hogy átgondoltam volna, mit érzel ettől te. Nem szabadott volna olyan elhamarkodottan eltiltanom téged a motorozástól. És most nézz meg minket, már lassan fél éve vagyunk haragban és ez az én hibám. Sajnálom. – tekintete a távolba révedt.

-         - Nem csak a te hibád, én is makacskodtam.

-         - Véget kell vetnünk ennek. Nem akarok többé haragban lenni veled. – sóhajtott fel Adam.

-         - Én sem szeretnék folyamatosan vitatkozni. – néztem rá. – De akkor ez azt jelenti, hogy végre ismét a régi Adam leszel? – csillant fel a szemem, mire bólintott. – Ennek örülök. – hajtottam a fejem a bátyám vállára. – Ez viszont azt is jelenti, hogy nem mehetsz el itthonról szó nélkül! – erre is bólintott, aztán hirtelen felkaptam a fejem. – Ne akadj ki, de akkor végre elállsz a döntésedtől is, hogy eltilts a motorozástól? – vontam fel a szemöldökömet. Adam elfordította a fejét. Nem akart válaszolni. – Kérlek… - néztem rá könyörgően.

-         - Még átgondolom. – tért ki a válasz elől.

Valamilyen szinten meg tudtam érteni. Nem kívántam senkinek azt az érzést, amit az elmúlt héten éltem át. A bátyámnak meg főleg. Mégis annyira vágytam már vissza a motoromra, hogy azt elképzelni sem lehet.

Azóta eltelt két hét. Adam még mindig gondolkozott. Párszor Damian is közbenjárt az érdekemben, habár eleinte nem igazán tűrte meg a srácot a bátyám. Aztán mindent elmondtam neki a barátomról, töviről hegyire. Pár napig még mindig gyanakvással tekintett Damianra, de aztán hozzászokott és már eléggé bírják egymást. Azóta szinte ugyanúgy kijövünk egymással, mint a baleset előtt. Egyedül a motorozós téma vált ki közöttünk némi feszültséget. Lassan már egyre kevesebbszer kérdeztem meg Adamet, hogy eldöntötte-e már végre, de a második hét végére már szinte minden reményemet elveszítettem. Kezdtem teljesen biztos lenni abban, hogy Adam semmiképp nem akarja megváltoztatni a döntését, pedig most már ismét mindenben támogat. Újra igazi báty lett belőle.

Hétfő volt. Reggel úgy keltem fel, hogy eldöntöttem: Ma megkérdezem tőle és kijárom, hogy választ adjon nekem. Most fogok utoljára rákérdezni és elfogadom a válaszát. Ha netán azt mondaná, hogy nem, akkor sem szállnék vele ismét szembe, hanem fejet hajtanék a döntése előtt. Nem akartam újra haragba keveredni bele. Majd találok magamnak egy új célt. gondoltam. Gondolkozzunk pozitívan. Ezek és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, mikor reggel lesétáltam a lépcsőn. Öltözékem némileg már őszies volt, mert igencsak októberben jártunk és a tóparti hétvége után eléggé lehűlt a levegő. 

Egy hosszú farmert viseltem, egy kötött türkiz felsővel és egy vékony kabáttal. A lapos talpú cipőhöz még mindig ragaszkodtam, úgyhogy természetesen az is volt. A konyhába vettem az irányt és egy cetlit találtam. Adam üzent. Mióta kibékültünk nagyon figyel erre, minden kis pillanatát tudatja velem, ha kell. Mondjuk azt is az orromra kötötte, hogy mindig legyek elérhető és nagyon háklis erre. A cédulán az állt, hogy valami fontos dolga akadt, így el kellett mennie, de mire hazajövök a suliból itthon lesz. Megvontam a vállamat és leültem reggelizni. Hamarosan megszólalt a csengő, úgyhogy felkaptam a bukómat és kirohantam ajtót nyitni. Természetesen Damian jött értem. Bezártam az ajtót, aztán felültem a motorjára és mehettünk is a suliba. A nap gyorsan eltelt, szinte már túlságosan is gyorsan, pedig nem is tudtam mi vár rám otthon. Haza ismét Damiannal mentem, és már egyáltalán nem figyeltünk rá, hogy Adam meglátja-e, hogy a motorján ülök, vagy sem. Ezt ugyanis tolerálta. Mikor leszálltam a járműről és levettem a fejemről a bukót, először Adamet pillantottam meg. A kerítésnek dőlve várt ránk és mosolygott. Mellette pedig… Ott volt az én motorom. Kérdőn néztem rá.

-         - Sziasztok! – indult el felénk mosolyogva. Én még mindig nem értettem mi folyik itt.

-         - Szia. – köszöntem neki félszegen. – Hát ez? – mutattam a járművemre.

-         - Gondoltam rendbe hozatom. – vonta meg a vállát és a tekintete a távolba révedt. – Azt hiszem, mégiscsak jobban nézne ki, ha egy új hatású motorral robognál az úton, mintha egy ütött kopottal. – mosolyodott el. Nem hittem a fülemnek.

-         - Ez most komoly? – kérdeztem, de tudtam, hogy komolyan beszél. A bátyám csak bólintott. Boldogan ugrottam a nyakába. – Köszönöm! Annyira szeretlek téged!

-         - Én is, Kim! – mosolygott. – De, ha még egyszer…

-         - Nem lesz még egyszer. – ráztam a fejemet magabiztosan és boldogan.

-         - Akkor hát, mire vársz? Ülj fel és menj! – adta át a slusszkulcsaimat. 

Nosztalgiázva vezettem végig az ujjaimat a motoromon, egészen a kormányig, aztán felültem rá…