13.rész

A felelés! Totálisan kiment a fejemből! Még ki sem találtam, hogy mit akarok mondani a tanárnak, csak Damiannal voltam elfoglalva! Mit csináljak most? Tuti, hogy karót kapok (bár ez akkor is így lenne, ha készültem volna, de akkor legalább esélyem lett volna egy kettesre és megmondhattam volna Adamnek, hogy én megtettem mindent) A bátyám ki fog nyírni aztán eltilt mindentől! Teljesen bepánikoltam.

-         - Mademoiselle Dawton! Önre várunk! – morgolódott továbbra is angolul, úgy tűnik megunta, hogy franciául próbálgat a tudtomra adni dolgokat. 

Belül remegve álltam fel, hogy feleljek. Damian megszorította a kezem és bíztatóan nézett rám. Én viszont nem tudtam hinni magamban. Mit mondjak? Halványlila gőzöm sincs, hogy milyen mesét kéne beadnom a tanárnak, amit el is hisz. Aztán feladtam a reményt és megpróbáltam franciára fordítani a nyaram valós történéseit.

-         - Öhm… J’ai un… accident (nekem van balesetem) – nyögtem ki egy rosszul összerakott mondatot. – Ööö… Je dorms dans un lit. (egy ágyban alszok) – nyögdécseltem tovább el bírom képzelni milyen borzasztó nyelvtannal.

A tanár az orrnyergét masszírozva meredt rá, úgy tűnt eléggé lefárasztom. Damian hirtelen felállt és elkezdett franciául hablatyolni. Folyékonyan beszélt, mintha az anyanyelve lenne és szerintem kezdte kiidegelni a tanárt. Nem igazán értettem mit mondott, csak futó szavakból vettem ki valamiféle ENGEM mentegető szöveget. Azonban a tanárt nem nagyon kötötte le. Egy idő után csendre intette, aztán felém fordult.

-         - Azt hiszem Mademoiselle Dawton ezt itt be is fejezhetjük. Nem lesz ez jobb és szeretném átvenni még a mai tananyagot, úgyhogy ez egy karó. Leülhet. – oktatott ki gunyorosan, és éreztem a hangjában, hogy velem már csak azért se fog franciául beszélni, mert nem vagyok méltó rá. Nem mintha annyira vágynék erre a kegyre, mert úgyse értem meg, amit mond. – Önt pedig Monsieur Black megkérném, hogy ne akarjon rögtön a barátnője helyett felelni, mert nem érdekel. Nem érdekelnek a kifogások, sem az ön szemszögéből, sem a lányéból, megértette? – méregette szúrós szemmel Damiant.

 Azt hiszem most utálta meg őt. És ez az én hibám. De úgy tűnt Dam ezt nem igazán vette magára. Egyszerűen csak megvonta a vállát, majd velem egyetemben leült a helyére. Lesütöttem a szemem. Haragudtam magamra. Több okból is. Az egyik, hogy Mr. Tateuil miattam haragszik Damianra. A másik pedig, hogy hogy magyarázom ki Adamnél, hogy második héten karót kaptam franciából. Ha a tanulásról van szó egyre inkább olyan, mintha tényleg az apám lenne. Még a hideg is kiráz tőle.

Damian megszorította a kezem, mire rásandítottam. Bíztatóan mosolygott. Remélem nem haragszik. De legalább sikerült valamennyire megnyugtatnia. Az órát azonban még így is némi hidegrázással ültem végig. Minden egyes pillanatban féltem, hogy a tanár felszólít, én meg megint csak makognék. Bár szünetben így is, úgy is köznevetség tárgya leszek, tehát tökmindegy. Főleg, ha a többiek megértették, amit Damian mondott. El bírtam képzelni azt a mentegetőzést. De egyáltalán miért tette? Tuti, hogy ré fognak szállni, amiért elkezdett nyalizni a barátnőjéért, a népszerűsége pedig hamarosan a porba hullik. A ranglistán szerintem már vagy egy fél létrányit csúszott lefelé. De én azért örültem, hogy így tett. Melegséggel töltött el a gondolat, hogy ezt értem tette.

A csengőt felszabadulásként értettem meg. Mr. Tateuil sértetten lépkedett ki a tanteremből én pedig felsóhajtottam. A megkönnyebbüléstől.

-         - Köszönöm. – suttogtam Damiannak és egy óvatos puszit nyomtam az arcára. Átkarolta a vállamat és rám mosolygott.

-         - Nincs mit, úgy láttam a tanár nem igazán szível téged és gondolom ez kölcsönös. – révedt a távolba.

-         - És ezt sikerült leszűrnöd? Gratulálok. – mondtam cinikusan, visszafojtott nevetéssel.

-         - Igen képzeld sikerült. – viszonozta a hangnememet és mindketten elmosolyodtunk.

-         - Nem lehetett nehéz. – nevetett Jeff, odalépve hozzánk – Monsieur Tateuil kb. kilencedik óta gyűlöli Kimet, ez még Jakenek is leesett. – mutogatott Jacobra, aki erre csak meglökte a vállát, majd játékos lökdösődésbe kezdtek. Totál idióták.

-         - Kiiim! – hallottam meg Liz hangját és a hang irányába fordultam. 

A barátnőm a padjánál ülve integetett, mögötte Will állt és karolta át a lány nyakát. Felálltam és odamentem hozzájuk. Liz szinte az arcomba nyomta a telefonját. Az én üzenőfalam volt megnyitva facebookon. Tömve volt mozgóképekkel és szövegekkel. Mindegyiken az állt, hogy SORRY! És az összeset Damian posztolta. Hogy mi? Vagy egy hete nézhettem utoljára a facemet, de ezt nem hittem volna.  Damian tényleg sajnálja. Még fel is vállalja. Ez olyan ariii^^ Mosolyogva mentem vissza a padomhoz és ültem Damian ölébe. aztán megcsókoltam.

-         - Már megbocsájtottam. – mosolyogtam.

-         - Örülök. – csókolt meg ő is.

-         - Persze, persze én is örülök! De olyan nyálasak vagytok! – hallottam meg a hátam mögül Yvonn irritáló hangját. – Nem hiszem, hogy rajtatok kívül ez bárkit is érdekelne. Fogjátok már fel, senkit nem köt le a bugyuta kapcsolatotok, úgyhogy nem kell itt nyalnotok-falnotok egymást. – puff, ez azért rosszul esett. Még akkor is, ha el akartam engedni a fülem mellett. Olyan szívesen visszaszóltam volna, de valahogy nem jött ki hang a torkomon.

-          - Nyugi van hárpia, ha nem tudod felfogni, hogy közel sem érsz annyit, mint Kim, akkor ezt beszéld meg magaddal! Mert minket meg a nyafogásod nem érdekel. Egy kis csitri vagy, nem több, úgyhogy le lehet rólunk szállni. Ha meg zavar, hogy szeretem Kimet, akkor dühöngj magadban, mert ez se köt le. – szólt vissza helyettem Dam, rajtam meg ismét átfutott az a kellemes meleg érzés. 

Az osztályteremben mindenki tapsolni és füttyögni kezdett, Yvonn pedig felhúzott orral, karba tett kézzel, sértetten vetette le magát a helyére. Ez az én barátom! A vállára hajtottam a fejem, ő pedig elkezdte simogatni a hajam. A csengő megszólalt, de nem zavartattam magam. Olyan jól éreztem magam Damian ölében, hogy nem érdekelt még a következő óra sem.

Az osztályterem ajtaja hirtelen becsapódott. Felkaptam a fejem és odapillantottam.

-         - Mindenki a helyére! – rikácsolta a belépő tanárnő. 

Miss Wilson volt az. Vénségére teljesen szingli, habár nem is csodálom a kibírhatatlan modorával. Ősz haja szokásos módon fel volt tűzve, keskeny szemüvege az orra közepéig le volt csúsztatva. Tekintete unott és lesajnáló volt. Na, ő sem túlságosan bírja az osztályunkat. Kezében egy jó kupac tankönyv volt. Cipőjének sarkát keményen a padlóhoz verve csattogott a táblához, s miután cuccait hangos csattanással letette a tanári asztalra, felfirkantott egy bonyolult egyenletet a táblára.

-         - 3 percük van a feladat megoldására! – sipított. Ekkor már mindenki a helyén ült, az osztály nagy része szorgalmasan körmölt.

-         - Tanárnő kérem, kimehetek a mosdóba? – jelentkezett nyájasan Yvonn.

-         - Persze drágaságom, menj csak. – lágyult el a tanárnő hangja, mire a szememet forgattam. 

Yvonn felhúzott orral, fensőbbségesen lépdelt végig a padsorok között, mindenkire lenéző pillantást vetve. Hát igen az a csaj a matektanárnőnk unokahúga, így nagyjából az összes órát ellógja és valamiért, mindig neki vannak a legjobb jegyei. Vajon miért?

Végtelen hosszúnak éreztem azt a tanórát. Mindvégig azt kívántam bárcsak érne véget. Az a nőszemély még az unokahúgánál is kibírhatatlanabb, és heti háromszor van vele óránk. Bár vannak, akik egyáltalán nem zavartatják magukat. Pl. Jeff vagy Damian. Ez utóbbi speciel firkálgatással töltötte az órát, és a tanár még csak rá se nézett. Neki is lenne protekciója. A kis gonosz!

De szerencsére a matek óra és a nap is véget ért egyszer. Vállamon a táskámmal léptem ki az iskola épületéből és tártam szét a karjaimat.

-         - Szabadság! – kiáltottam el magamat, mire a mögöttem sétáló osztálytársaim elnevették magukat. 

Damian átkarolta a vállamat, jelezve, hogy tőle mehetünk. Elköszöntünk a többiektől és elindultunk hazafelé. Hazavitt engem, de megkértem, hogy a házunktól távolabb álljon meg.

-         - Mégis miért? – kérdezte csodálkozva.

-         - Nem tudom, hogy Adam otthon van-e és a múltkor igencsak kiakadt, amiért a motorodról szálltam le. Így is haragban vagyunk, nem akarok még egy vitát. – néztem rá szomorú bociszemekkel, ő pedig két-három házzal arrébb állt meg. Onnanstól gyalogoltunk.

-         - Tényleg meg kéne győzni a bátyádat, hogy engedje, hogy motorozz, mert igencsak fárasztó lesz mindennap feltolni a motoromat ezen a lejtőn. – nézett rám.

-         - Megígérted, hogy segítesz. – emlékeztettem rá, mire bólintott. 

-         - Akár most is megpróbálhatnám. – ajánlkozott, de megráztam a fejem.

-         - Ezz… nem túl jó… ötlet. – húztam el a számat.

-         - Mert?

-         - Most épp téged tart a főellenségnek. – válaszoltam röviden. Csodálkozva nézett rám. Nem értette. – Egyik nap a húga a te motorodról száll le, amit mellesleg megtiltott neki. Másik nap meg a zokogó testvérébe botlik, aki kijelenti, hogy igaza vol veled szemben és hogy utál téged. – vallottam be az ajkaimat harapdálva.

-         - Ah-ha. Tehát ő egy ilyen mindent megbeszélünk báty, ugye? – esett le neki a tantusz.

-         - Hát, ő az egyetlen rokonom… De ugye nem haragszol? – néztem rá félve, mire átölelt.

-        -  Hogy tudnék haragudni rád? Hiszen szeretlek. – mondta és egy csókot nyomott a homlokomra.

Aztán egy másik hosszadalmas csókkal elbúcsúztunk egymástól én meg elindultam befelé. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Elővettem a kulcsomat, kinyitottam és beléptem. Adam megint nem volt otthon. Már kezdtem tényleg aggódni. Mi van, ha épp terepen volt és meglőtték, most meg egy kórházban haldoklik. Még azt is kinézném belőle, hogy direkt kéri, hogy ne szóljon nekem senki. Nem, Kim!  Ne gondolj baromságokra! Adam biztos jól van, a haverjaival zenél vagy bulizik, neked meg elfelejtett szólni. Nyugtatgattam magamat, de ezek a tippek ott bujkáltak a gondolataim mélyén. A konyhába sétáltam és megkönnyebbülten vettem észre, hogy a reggeli, amit az asztalon hagytam, már nincs ott, a tányér meg az evőeszközök pedig a mosogatóban vannak. Ezek szerint a bátyám járt itthon. Ettől valamilyen szinten megkönnyebbültem. De akkor miért nem hagyott valami üzenetet?