7.rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy csak most hozom a részt, de kárpótlásul kicsit hosszabbra készítettem. Jó szórakozást, remélem ez is elnyeri majd a tetszéseteket! ^^

Megdöbbentett, hogy ilyen könnyen belement az egyességbe és zavart, hogy kész teljesen természetesen feltenni, bennünket egy meccs tétjeként. Ebben a srácban bízik meg Will… Ebbe a srácba vagyok szerelmes… Ez gáz.

A sportsulisok, arcukon vigyorral indultak a focipálya felé. Teljes mértékben elégedettek voltak magukkal és ez látszott rajtuk, pedig még korántsem győztek. Az egyik, aki korábban bekiabált, oda is lépett hozzám és az arcomat megsimítva még jobban elvigyorodott. Undorodva ráztam le magamról a kezét.

-         - Nyugi, bébi jó kezekben leszel majd nálunk. – mondta és láttam a szemén, hogy teljesen biztos a győzelmükben. Damian mellé lépett és egy hatalmasat csapott a vállára, mire a srác egész testében megremegett.

-         - Azért ne légy ilyen biztos a dolgodban, még nem nyertétek meg a játékot. – mosolygott sármosan, mire a szívem hevesebben kezdett verni. A sportiskolás pedig csak sértetten felhúzta az orrát.

-         - Na, várd csak ki a végét! – sziszegte a fogai közt, avval a társai után sietett. Mi ketten pedig jóízűen felnevettünk.

-         - Damian! – kiáltott rá a fekete fiúra Will, mire az felé fordult, a korábbi mosolyával, de szerencsétlen nem a barátjával találta szembe magát, hanem annak az öklével, ami eszeveszett sebességgel száguldott felé. De szerencsére Dam lebukott, így a fiú ökle csak a puszta levegőt találta el, aminek hatására a srác orra bukott. – Te idióta! – kiabált rá, de nem úgy tűnt, mintha ismét meg akarná ütni. – Hogy képzelted, hogy csak úgy belemész egy ilyen egyességbe? – még mindig komolyan beszélt, igaz már nem látszott olyan dühösnek.

-         - Nyugi van haver. – veregette meg Damian a barátja vállát és egyáltalán nem húzta fel magát a korábbiakon. Teljesen nyugodt volt. – Esélyük sincs. Ha nem láttad volna, akkor az állás 7:2 a mi javunkra. – nézett egyenesen Will szemébe, eléggé nyomatékosan.  – Így is úgy is mi nyerünk, kapitány! – mosolyodott el és úgy látszott Will is lenyugszik.

-         - Csak igazad is legyen. – mondta komoran, avval elindult ő is a pálya felé. Már csak hárman maradtunk ott. Damian, Liz és én.

-         - Ne idegeskedjetek lányok, nem hagyjuk, hogy magukkal vigyenek benneteket. – mosolygott és rám kacsintott, majd elindult.

Rám kacsintott… RÁM! Éreztem, hogy fülig vörösödök. Olyan kedves volt velem, amikor ott kinn voltunk. Kezdtem elhinni, hogy van reményem. Talán tényleg összejöhet nekünk? Lizre mosolyogtam, aki vette a lapot. Ő is látta és egyetért velem. Annyira szupeer

Mi is követtük őket, és leültünk a pálya melletti füves területre, ahonnan teljes mértékben beláthattuk az egészet. A meccs elkezdődött.

Az eredményjelző táblán láthattuk az eddigi gólokat és mit ne mondjak tényleg jól álltunk. Azonban volt valami, ami nyugtalanított. A kezdőrúgást a sportsulisok végezték el és az arcukon láttam, hogy terveznek valamit. Nem tetszett ez nekem és igazam is volt. Amint hozzánk került a labda eszeveszetten kezdtek el futni a srácok után és tényleg semmi sem állította meg őket. Ha kellett gáncsoltak, lökdösődtek, buktattak és semmiféle egyéb csalástól sem riadtak vissza. (Bár kötve hiszem, hogy ha látták volna ezt a tesi tanáraik, akkor megúszták volna szárazon.) Azonban nem volt bírónk, mert akárki is lett volna biztos az egyik csapathoz tartozott volna és elfogult lett volna, így nem tudtunk véget vetni ezeknek a csalásoknak. A gólok pedig röpködtek, mint a fényre a bogarak. Persze mindkét oldalról. Egyedül az volt csak a baj, hogy az ellenfél aktívabban rugdosta a labdát a kapura. Az állás pár perccel a játék vége előtt már 10:10 volt. A mieinken látszott, hogy egyre inkább unják a játékot és Damian sem tűnt már olyan magabiztosnak. Sőt. Inkább dühösnek. Habár meg tudtam érteni az érzéseit. Engem is nagyon felhúzott a dolog. Néha összenéztem Lizzel és a meccs vége felé közeledve egyre jobban tudatosult mindkettőnkben, hogy ha a sportsulisok megnyerik ezt a meccset, akkor velük kell töltenünk egy teljes napot. Ráadásul gondolom biztos nem társasozni fogunk. A kezemet tördelve figyeltem az utolsó tíz percet. Épp Jeffnél volt a labda és könyörtelenül közeledett az ellenfél kapuja felé. Átpasszolta Connornak, aki egy ügyes csellel kijátszotta az egyik beképzelt sportsulist és továbbadta egy alsóbb évesnek (akit név szerint nem ismerek). Az ellenséges csapat egy játékosa, azonban csúnyán kibuktatta, mire szegény srác orra esett a labdát pedig elvették tőle. Ide-oda passzolgatva közeledtek a mi kapunkhoz. A kapusunk Jacob volt. Csak reménykedni mertem benne, hogy most még a szokásosnál is jobban odateszi magát. A fiú, akinél a labda volt egyre inkább előretört félrelökve minden útjába kerülő játékost. Láttam, hogy Liz ökölbe szorítja a kezét, amikor Willt lökték meg, de szerencsére a srác megtartotta az egyensúlyát. Damian hátrafutott a kapuhoz, hogy kisegítse a védőket. De természetesen őt is hamarosan padlóra küldték. Más helyzetben, jót nevettem volna a dühös arckifejezésén, de akkor, ott, annak a meccsnek tétje volt. Ráadásul MI voltunk a tét, úgyhogy nem igazán voltam vidám kedvemben. A labdát birtokló játékos már épp a kapura rúgta volna (a feltehetőleg célba találó) labdát, amikor az immár feltápászkodott Will és Damian, együttesen rontottak neki hátulról és szerezték vissza a lasztit. A sporteszköz Liz barátjához került, aki az ellentétes irányba kezdett el szaladni vele, egyenesen az ellenfél kapuja felé. A barátnőm a kezem után nyúlt és reménykedve szorítottuk meg egymás kezét. Lehunytam a szemem és magamban imádkoztam, hogy sikerüljön a srácnak. A játékidőből már alig két perc lehetett hátra. Nem akartam hosszabbítást, mert már láttam a fiúkon, hogy nem túlságosan bírják már a sok esést a gáncsolások miatt, de azért küzdöttek.

-         - Góóól! – hallottam meg Jeff diadalittas kiáltását, mire kinyitottam a szemem. 

A következő pillanatban pedig már a földön feküdtem, mert Liz a nyakamba ugrott. Hamarosan az egész csapat ott éljenzett körülöttünk és ünnepelték Willt, aki győzelemre vezette a csapatát. A hátuk mögött a sportsulisok dühösen rugdosták a kavicsokat és válogatott szidalmazásokkal illeték a mieinket. Nem igazán tudtam elképzelni, miért tartják igazságtalannak a győzelmünket, hisz amellett szereztünk fölényt, hogy ők úton-út félen csaltak. A srácoknak lett volna joguk panaszkodni a sportiskolásokra a szabálytalanságok miatt. De a mieink nem csaptak patáliát. Egyszerűen csak kiélvezték a győzelmüket.

-         - Győztünk, haver! – pacsizott össze Will Damiannal, aki egyetértően bólogatott.

-         - Én megmondtam előre. – vigyorodott el a srác, mire a barátja átkarolta a nyakát és egy jókora barackot nyomott a fejére.

-         - Ezt úgy mondod, mintha tudtad volna! A szerencsén múlt az egész és, ha nem vagyunk elég szemfülesek, akkor az az utolsóelőtti gól bement volna. És akkor kinyírtalak volna. – eresztette el Damian nyakát és fenyegetően ingatta az ujját a fiú szeme előtt. – Ha Lizhez akár egy ujjal is…

-         - Nyugi van, haver. Ha ők nyertek volna, akkor se lett volna joguk elvinni a lányokat. – vigyorodott el diadalittasan Dam, mire mindenkinek elkerekedett a szeme. A fiú körbenézett és felnevetett. – Ne mondjátok már, hogy nem vettétek észre!

-         - Mit?! – kiabált be Jacob. Jellemző, habár ezúttal, szerintem senki sem vágta a helyzetet.

-         - Hahó, srácok! – integetett a szemünk előtt, mintha totál hülyék lennénk. - ÉN egyeztem bele, hogy a meccsnek tétje legyen és nem Will, annak ellenére, hogy ő a csapatkapitány. Sőt. Nagyra becsült kapitányunk határozottan ellenezte a fogadást. – itt átkarolta Willt, akinek persze közben már leesett a tantusz. – Ha megnyerték volna, akkor se vihették volna a lányokat, hisz az egyesség nem volt érvényes. – sandított hátra az ellenfél csapatára, akik még javában duzzogtak, aztán rám pillantott és a szemei is mosolyogtak.

Mindvégig tudta, hogy nem vihetnek magukkal azok az idióták, csak húzta az agyunkat. Azért nem engedte, hogy Will beleszóljon, mert nem akart vitát, aminek a végén talán a csapatkapitány beleegyezik a fogadásba és akkor nincs más út, csak hogy nyerjenek. Nagyot dobbant a szívem. Először gondolkozik, és csak aztán cselekszik. Egyre jobban tetszik nekem ez a srác. Legszívesebben menten a nyakába ugrottam volna és addig csókoltam volna, amíg csak bírom szuflával. De nem tettem, hanem csak ültem a többiek közt és örültem a győzelmünknek.

Még órákig ücsörögtünk ott és beszélgettünk. Az agyon alázott sportsulisok már a játék befejezése után fél órával leléptek, mi meg további fél óráig nevettünk rajtuk. Nyolc óra körül tápászkodtunk fel mi is és indultunk el hazafelé. Amikor kiértünk a park területéről, akkor jutott eszembe, hogy Adam mennyiszer kereshetett, mialatt a pályánál voltunk, de sajna mikor leszálltam a buszról idefelé jövet, tudatosítottam magamban, hogy a mobilomat az ágyamon hagytam, úgyhogy elérni engem lehetetlenség volt. El bírtam képzelni, hogy a bátyám mennyire felhúzhatta magát. Ahogy kiértünk mindenki elindult hazafelé, csak Liz, Will és Damian kísért el a buszmegállóig. Az utóbbi a motorját tolva. Liz Willhez ment, mert ő ott lakik a közelben és kedves barátnőm már nem akart visszautazni a város másik végébe, de meg akarták várni, hogy felszálljak a buszra. Dam pedig csak úgy spontán jött. o.o. Nevetgélve léptem a menetrendet mutató táblához, hogy megtudjam, mikor jön a következő busz, de az arcomról hamarosan lefagyott a mosoly.

-         - Ez nem lehet igaz! – ráztam a fejem, mire mind rám pillantottak.

-         - Mi történt? – vonta fel a szemöldökét Will.

-         - Az uccsó busz tíz perce ment el! – sopánkodtam. Ez az én szerencsém! Komolyan, nem is én lennék! – Hogy a frászkarikába fogok így hazajutni?

-         - Gyere hozzánk! – ajánlkozott Will kapásból, mire rájuk néztem. Liz ott állt mellette, a kezét fogta és a fiú vállára hajtotta a fejét. Nem akartam zavarni.

-         - Nem, az nem lenne jó ötlet. – ráztam a fejem. – A telómat otthon hagytam, Ad pedig már tuti, hogy ki van akadva, mert nem tudja hol vagyok. – húztam el a számat. – Még belegondolni is félek, mekkora patáliát fog csapni, ha hazaérek. De inkább most, mint holnap korán reggel. – magyarázkodtam, mire egyetértően bólogattak.

-         - Hát akkor nem tudok segíteni. – vakarta a fejét idegesen Will. Olyan j barát.

-         - Nem baj. – mosolyodtam el.

-         - Ha akarod, én elvihetlek. – szólalt meg hirtelen Damian, mire mindannyian felé fordultunk. 

Zavaromban fülig vörösödtem. Rögtön tiltakozni akartam, de aztán meggyőztek a mellette szóló érveim. A busz elment, gyalog pedig elég messze van. Ráadásul nem szívesen sétálgatok egyes egyedül a keskeny utcákon. Ja és azt se felejtsük el, hogy a szívem ezerrel vert a lehetőségtől, hogy körülbelül tíz centire ülhetek Damiantól egy motoron.

-         - Komolyan mondod? – kérdeztem elhűlve.

-         - Nem, csak szórakozásból ajánlottam fel a segítségemet. – válaszolt cinikusan. – De ha akarod el is mehetek. – emelte a fejére a bukóját.

-         - Nem, nem! – tiltakoztam hevesen, mire elmosolyodott. – Csak… izé… meglepődtem. De ha elviszel, akkor azt megköszönném. – mosolyodtam el halványan és zavartan lesütöttem a szemem.

Damian elvigyorodott és a fejembe nyomta a bukóját. Élvezettel szívtam magamba a srác illatát és mámorosan elmosolyodtam.

-        -  És neked? – kérdeztem, mire csak megvonta a vállát.

-        - Én anélkül is boldogulok. – vigyorgott és felült a motorra, majd intett nekem, hogy én is kövessem a példáját. 

Közben lopva Lizre pillantottam, aki bíztatóan nézett rám. Átérezte az érzéseimet. Felültem Dam mögé a járműre és kényelembe helyeztem magam. Három hónapja nem ültem motoron és valami leírhatatlan érzés töltött el, amikor ismét nyeregben tudhattam magam. ~ Ennyit a tiltásodról Adam!~ vigyorodtam el magamban. Damian megfogta a csuklómat és a kezeimet a dereka köré fonta.

-         - Kapaszkodj erősen! – figyelmeztetett és a hangjában hallottam, hogy mosolyog. Átöleltem a derekát, szinte forgott velem a világ. A pólója alatt éreztem a hasát, ami ritmikusan mozgott föl és le. Hozzábújtam és a mellkasommal a hátának dőltem.

-         - Asszem, akkor mi megyünk is! – intett Will és Liz kezét fogva elindult. 

Visszaintegettünk neki és ismét biztonságosan átöleltem Damiant. A barátnőm még utoljára bíztatóan rám nézett és abban a pillantásban benne volt, hogy amint hazaérsz felhívsz!. Damian elindult és pedig a szemeimet lehunyva bújtam hozzá. Az egész utat végigbeszéltük, de sajnos csak a navigálás volt a témánk és viszonylag hamar hazaértünk. Dam lefékezett a kapunk előtt és végigvezette a tekintetét a házunkon.

-         - Úristen! Szép nagy házatok van! – füttyögött elismerően. – Biztos sok rokonoddal élsz együtt.

-         - Igazából csak a bátyámmal. – mosolyodtam el és visszaszolgáltattam a bukóját. – Köszönöm, hogy hazahoztál.

-         - Nem tesz semmit. A végén még az én hibám lett volna, hogy ha hazafelé úton rád támadnak. – vigyorodott el.

-         - Akkor is köszönöm. – mondtam halkan. - Öhm… izé… - Mindent el akartam mondani neki az érzéseimről és, hogy mennyire tetszett, ahogy elbánt a sportsulisokkal, de nem jött ki hang a torkomon..– Asszem nekem mennem kéne. Holnap találkozunk. – köszöntem el és elfordultam, hogy elinduljak befelé. 

De Damian megragadta a könyökömet és magához húzott és MEGCSÓKOLT!

A világ 360 fokos fordulatot tett velem, a gyomromban összerándult, a pulzusom pedig az egekbe szökkent. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de mintha egyszerre az össze vágyam teljesült volna. Az a csók tele volt érzésekkel és mintha csak nekem szóltak volna. Aztán egyszer csak elhúzódott tőlem és elfordult.

-         - Bocsáss meg. Nem szabadott volna. Jobb, ha megyek. – mondta, avval visszaült a motorjára és se szó se beszéd elhajtott. 

Az ujjaimat az ajkaimhoz érintettem, de még nem sikerült felébrednem a csók nyújtotta boldogságból. Elmélázva néztem a fiú után és képtelen voltam felfogni a dolgot. Megcsókolt! Engem! Ez olyan hihetetlen volt. A mélázásomból egy erős marok ragadott vissza a valóságba, ami a vállamat ragadta meg. A tulajdonosa a bátyám volt.

-         - Hol a fenében voltál eddig, Kim?!  És ki ez a srác? Láttam, hogy a motorjáról szálltál le, nem megmondtam, hogy nem ülhetsz fel többé ilyenre? – rontott rám, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Így kell tönkrevágni egy tökéletes pillanatot. Nem válaszoltam a kérdéseire, hanem egyszerűen csak besiettem a házba. – Hova mész? – kiáltott utánam és utánam rohant. – Még nem fejeztük be! Szó nélkül elmész itthonról, a telefonodat nem viszed magaddal, majd késő este beállítasz egy ismeretlen fiúval. – üvöltötte és utánam rohant fel a lépcsőn. Eszem ágában sem volt válaszolni neki. Egyszerűen csak bementem a szobámba és magamra zártam az ajtót. – Kim! – ütött bele az ajtóba dühösen, de aztán úgy tűnt nem folytatja, mert hallottam, hogy elmegy. Végigheveredtem az ágyamon és az este boldog emlékeibe merülve elaludtam.