20.rész

Nah... itt van az új rész, amivel siettem :D Remélem nem lett túl abszurd xD és hogy mindenre magyarázatot adtam, ami felmerült bennetek^^ Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket! xD

- Szia! - köszöntem mosolyogva a résnyire nyitott ajtónak, ami mögött úgy véltem, hogy a barátomhoz tartózkodik. De nem ő nyitott ajtót, hanem egy hosszú fekete hajú lány.

A mosolyom abban a szent pillanatban lefagyott. A hölgy idősebb volt nálam pár évvel. Hatalmas szemei olyan kékek voltak, mint Damainé. Arcán furcsa vigyor ült. A lábam a földbe gyökerezett. Nem tudtam mit higgyek. A lány félreállt az ajtóból és intett, hogy lépjek be, de nem szólt semmit. A hideg rázott. Valahonnan olyan ismerősnek tűnt az arca. Mintha már láttam volna valahol… De nem, tuti nem találkoztam még vele!

-  Mad! - hallottam meg Damian hangját. - Mondtam, hogy maradj csak, én kinyitom. - hangja vidám volt és lágy. Gondoskodó. Velem csak akkor beszél így, amikor vigasztal. Máskor inkább poénra és nevetésre veszi a figurát.

Hamarosan őt magát is megpillanthattam. Otthoniasan volt öltözködve. Egy rövidnadrág és egy egyszínű póló volt rajta. Mégis szívdöglesztően festett. De sajnos nem sokat gondolkozhattam ezen a tényen. Valahogy sokkal inkább lekötött az ajtónál ácsorgó csendes lány. Damian szavaira csak bólogatott. A barátom pedig teljesen elhűlt a látványomra.

- Kim…. - ejtette ki a nevem, úgy tűnt az ő lába is igencsak gyökeret vetett. - Megmagyarázom! - kiáltotta, mikor úgy szemeibe is visszatért a szokásos csillogás.

- Azt jól teszed… - bólogattam hevesen. A szívem ezerrel vert, a pulzusom valahol az egekben járt és eszében sem volt lejjebb ereszkedni. Damian közelebb lépett.

- Kim… Bemutatom Madisont. - sóhajtotta és látszott az arcán, hogy eléggé frusztrálja a helyzet.

A név említésére éreztem, hogy kiszaladt a vér az arcomból. Az ájulás kerülgetett. Végre rájöttem, hogy honnan volt olyan ismerős a lány. Hisz már láttam. Amikor a patakparton ücsörögtünk, Damian mutatott róla egy fényképet. Ő a nővére! De ez, hogy lehetséges?! Hisz meghalt! Nem értettem a helyzetet, viszont már nemigen álltam a lábamon. A lány még mindig nem szólt egy szót sem.

- Damian… Kérlek, mondd, hogy Madison nem a nővéred. – kérleltem a barátomat, csekélyke reménnyel. Nem akartam elhinni, ami történt. Hisz, aki halott az nem támadhat fel! Ezt a saját káromon tanultam meg…

12 éves voltam. Már igencsak április közepén jártunk és nagyszerű idő volt. Lizzel és Willel épp a játszótéren voltunk. Fogócskáztunk. Kicsit tovább is kinn maradtunk a kelleténél, de olyan jól szórakoztunk, hogy észre sem vettük az idő múlását, Adam meg nem jött értem, szóval nem is nagyon zavartattam magamat. Már szürkült, amikor elindultunk hazafelé. Az utcasaroktól a házunkig fogócskáztunk. Mivel én voltam a leggyorsabb szinte végig csak magam mögé pillantgattam, hogy lássam, mennyire vannak a többiek lemaradva. Nevettem.

-         - Úgyis én fogok nyerni! – kiáltottam nekik, ők pedig csak kiöltötték rám a nyelvüket. 

Már akkor tökéletes volt köztük az egyensúly. Előrefordultam, hogy szemrevételezzem a célt és megtorpantam. A házunk előtt két villogó rendőrautó állt. Mit keresnek azok ott? – gondoltam. Az arcomról rögtön lefagyott a mosoly. Lassan Willék is beértek engem. Kérdőn néztek rám.

-         - Miért álltál meg? – nem szóltam semmit, csak a házunk előtt parkoló rendőrautókra mutattam. 

Nekik is lefagyott a mosolyuk. El bírtam képzelni, hogy nekik is valami hasonló dolog járhatott a fejükben, mint nekem. Mit keresnek a házunk előtt? Újra elkezdtem futni, de most már kétségbeesésemben. Lizék futottak utánam. Kapkodva nyitottam ki a kaput és rohantam fel a lépcsőn. Szinte berontottam a házba. Körbenéztem, a konyhából fény szűrődött ki, odamentem. Döbbenten álltam meg az ajtóban. A konyhaasztalnál ott ült Adam és vele szemben egy rendőrnő, a rendőrnő mögött pedig ott állt másik pasas. Érkezésemre mindannyian rám pillantottak. A bátyám arca nyúzott volt, és elkeseredett. A három álló rendőré pedig sajnálkozó. Nem értettem.

-         - Adam, mi folyik itt? – kérdeztem némileg pánikos hangon. A bátyám nem szólt semmit, csak visszafordult az asztal fejé és lesütötte a szemét. Szomorú volt, mérhetetlenül szomorú és összetört. Sosem láttam még ilyennek. A mindeddig ülő rendőrnő most felállt.

-         - Részvétem Mr. Dawton, – nézett a bátyámra. – Miss Dawton. – nézett rám is, szemeiben valóban részvét volt. 

Odalépett hozzám és összeborzolta a hajamat. A három krapek követte és elindultak a kijárat felé. Adam is felállt és az ajtóig kísérte őket.

-         - Még egyszer nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudniuk. Részvétem. – mondta lesütött szemmel, ám most már nem hangzott olyan igazinak. 

Nekem mégis ott csengett a fülemben a hangja. Részvétem… Részvétem… Egyre inkább kezdett rossz érzésem lenni. A kezem izzadt volt, a szívverésem heves. Egyre csak ismételgettem magamban a szót. Általában akkor szokták ezt mondani, ha meghal valaki. De ki halt meg? Egyre jobban bepánikoltam. Nem is vettem észre, hogy közben a rendőrnő és a pereputtya kiment, Adam pedig odalépett hozzám és leguggolt mellém. (Na, igen, akkor még alig értem a mellkasáig), Liz és Will pedig a fal mellett ácsorogtak. Értetlenül bámultak rám. Mint később elmondták falfehér voltam, olyan, mint aki ott gyökerezett le.

-         - Kimy… Kimy… - szólongatott a bátyám és az arcomat simogatta. Feleszméltem. Továbbra sem értettem a helyzetet.

-         - Valami nagy baj történt igaz? – kérdeztem gyenge hangon, mire a bátyám bólintott. Megremegett a kezem. – Adam, mi történt? – a hangom is remegett, tudtam, hogy valami nagyon rosszra kell számítanom. A bátyám eleresztett.

-         - Várj egy percet. – simította meg az arcomat még egyszer, majd ránézett Willékre. – Kikísérem a barátaidat. – mondta. 

Ők kérdőn néztek rá, de követték. Félszegen intettem nekik egyet. Liz egy bátorító mosolyt küldött felém, majd kilépett az ajtón, Will és Adam társaságában. Én ott maradtam egyedül az előszobában és bámultam magam elé. Mi lehet, ami ennyire elkeserítette a bátyámat. A mindig vidám és vigyorgó bátyámat? Nehezen tudtam elképzelni ilyen dolgot. Lekuporodtam a fal tövébe és rá vártam. Nem egy percig kísérte ki Lizéket. Perceken keresztül beszélt hozzájuk. Legalábbis csak ezt tudtam elképzelni, hacsak nem kísérte őket haza, igaz ahhoz túl messze laktak. Nagyjából egy negyed óra múlva jött be és szomorú szemeivel rám nézett. Odalépkedett hozzám és leguggolt mellém.

-         - Gyere, menjünk be a szobába, itt nagy a huzat – mondta lágyan és a kezét nyújtotta. 

Megfogtam és gépiesen követtem őt a nappaliba. Leültem a kanapéra és ránéztem a bátyámra. Arca soha nem látott komolyságot tükrözött. Kék szemei végig az én arcomat pásztázták, de mintha most keskenyebbnek tűntek volna. Ráadásul olyanok voltak, mintha Adam az elmúlt két napban egy szemhunyásnyit sem aludt volna. Állát rendezett borosta borította, s akkor százszor érettebbnek tűnt, mint addig bármikor. 10 év korkülönbség van köztünk, de még sosem láttam, hogy így meglátszott volna rajta, hogy mennyi idős. Ő akkor már a 22-t taposta. Már rég felnőtt volt, pedig addig a pillanatig ez nem túlságosan tűnt fel nekem. De aznap igen…

Viszont már egyre jobban kezdtem kiakadni. Már a hideg rázott a gondolattól, hogy valami nagyon rossz dolog történt és én még csak azt sem tudtam mi az.

-         - Adam, mondd már! – kérleltem pánikolva. Odaült mellém és a szemembe nézett.

-         - Kim… - sóhajtott és úgy tűnt nehezére esik elmondania. – Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neked… Anyáék… meghaltak autóbalesetben… - mondta ki savanyúan és elfordította a tekintetét.

Mintha egy hatalmas husánggal csaptak volna fejbe, hirtelen nem kaptam levegőt, a szemembe könnyek szöktek.

A kezeim remegtek és nem akartam elhinni, amit Adam mondott. Ennek ellenére a történtek őt igazolták. A szívem ezerrel vert, mégis éreztem, ahogy az erő elhagyja a végtagjaimat.

-         Adam… mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy csak viccelsz és, hogy ez csak egy későn elsütött áprilisi tréfa. – könyörögtem neki remegő hangon, de ő nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. – Nézz rám! – kérleltem, mire eleget tett a kérésemnek. Kerestem a szemében a cáfolatot, de nem leltem benne semmit csak mérhetetlen szomorúságot és KÖNNYEKET! – Adam… kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc! – könyörögtem neki tovább, de már tudtam, hogy nem viccel.

-         - Kim… ez nem vicc! – mondta nyomatékosan és komoran. Két kezével megragadta a vállaimat és a szemembe nézett. – Anyáék meghaltak! Autóbalesetet szenvedtek! Már csak mi vagyunk… egymásnak… - hangja a mondatok végére teljesen elvékonyult és szeméből kicsordult egy könny. 

De nem engedett többet. Nem akarhatta, hogy sírni lássam. Én azonban nem bírtam ki. Kitörtek belőlem a könnyek. Patakokban folytak végig az arcomon. Adam magához szorított és az ingjébe zokogtam, miközben egyre csak a szüleimet szólítgattam, tudván, hogy úgysem fognak válaszolni.

Órákig csak sírtam és sírtam. Nem tudtam gátat vetni a könnyeimnek és egy idő után álomba sírtam magam. Az elkövetkező egy év kínszenvedés volt számomra. Nagyon nehezen szoktam hozzá az új helyzethez. Szinte minden nap vártam rá, hogy anyuék belépjenek az ajtón és a nyakukba ugorhassak, ők pedig nevetve közöljék, hogy hazajöttek. De persze ez nem történt meg. Hisz lehetetlen volt, a holtak nem támadhatnak fel. Idővel ebbe is belenyugodtam…

-         - Kim… Madison a nővérem. – megtörtént az amitől féltem. Madison elvileg halott, de akkor nem lehet itt. Mi a fene folyik itt?

-         - Azt hiszem, le kell ülnöm. – sóhajtottam.

Damian bevezetett a konyhába és leültetett az asztalhoz. Megkínált egy csésze kávéval. Elfogadtam. Madison, a szótlan nővérke is követett bennünket és ő is leült az asztalhoz és maga elé bámult. Valahogy még mindig volt valami furcsa a tekintetében.

-         - Azt hiszem, tartozom neked némi magyarázattal. – sóhajtotta Damian.

-         - Én is azt hiszem. – értettem vele egyet. – Elvégre azt állítottad, hogy a nővéred meghalt egy autóbalesetben.

-         - Nah jó… ez kicsit komplikáltabb. Ő itt valóban a nővérem és tényleg autóbalesetet szenvedett. – sóhajtotta és ránézett a testvérére. – És abban sem hazudtam, hogy meghalt… - közbe akartam szólni, de csendre intett. – Nézz rá… Észrevetted, hogy egy szót sem szólt, mióta ideértél? - nézett rám kérdőn. Bólintottam. – A baleset előtt be nem állt a szája – fanyarul elmosolyodott és megsimította a nővére arcát, aki láthatóan alig reagált erre. – Mindig mosolygott. Az a baleset őt magát vette el tőle. Három hónapig feküdt kómában és a fejsérülése miatt teljesen elvesztette a korábbi életét. – rám nézett. Együtt érzően megérintettem a vállát és halványan elmosolyodtam. – Ezért mondtam, hogy meghalt. Ugyanis azt a nővéremet, aki a baleset előtt volt elveszítettem. – odaültem mellé és átkaroltam a vállát.

-         - Sajnálom. – mondtam és egy puszit nyomtam az arcára. Ránéztem Madisonra és egy pillanatra elszomorodtam. A lány mintha nem értette volna, hogy mi történt eddig. Talán meg se értette…