18.rész

Ééés itt van! Sajnálom, hogy csak ilyen későn, de mostantól próbálok minél sűrűbben jelentkezni (kérdés, hogy sikerül-e) Na de jó szórakozást és komiban várom a véleményeteket!!! ^^ Remélem tetszeni fog.!

Valaki megérintette a vállamat. Felkaptam a fejem.

-         - Kim, jól vagy? – hallottam meg a kézhez tartozó aggódó hangot. Adamé volt. Halványan elmosolyodtam és felálltam. – Damian elmondott mindent. - A szemem sarkából szemügyre vettem a sarokban alvó Damiant. Már ő sem aludt. Karba tett kézzel figyelt minket. Nem akartam válaszolni a kérdésére.

-         - A reggeli az asztalon, egyetek. – mondtam nekik és én már le is ültem az egyik székre. Ők ketten is követték a példámat, de nem fogtak hozzá, csak engem néztek. Megpróbáltam nem venni tudomást róluk. Felálltam és töltöttem magamnak kávét. – Kértek? – néztem rájuk. 

Nem válaszoltak. Gondolom tüntetőleg… Ezek összeesküdtek ellenem. Megvontam a vállam és nekik is öntöttem, aztán hozzáfogtam a reggelimhez. Rájuk sem néztem. Pár pillanat múlva már ők is ettek és a kávéjukat is boldogan szürcsölgették. Nah, tudtam én, hogy mi kell nekik! Nem ettem túl sokat, nem volt figyelemreméltó étvágya, úgyhogy hamarosan végeztem és hátradőlve bámultam a fiúkat. Kevés gondolkozás után is rájöttem, hogy nem alhattak valami sokat, sokáig fenn lehettek. Szemeik alatt sötét karikák húzódtak, arcuk fásult volt és nyúzott. Tekintetükben reménytelen fáradtság tükröződött. Tényleg nem alhattak túl sokat és ez az én hibám volt. Lesütöttem a szemem. Futtában a faliórára is ránéztem. Éppen hogy elmúlt hat óra. Már két órája, hogy felkeltem. Hat óra! És ma még suliba is kell menni. Na ez az, amihez végképp nincs türelmem. Legszívesebben bezárkóznék a szobámba egyedül. De nem teszem, mert a végén az lesz mint tegnap este és totál kikészítem a fiúkat. A legjobb az, ha megpróbálok jó képet vágni a dolgokhoz. És… ami a legnehezebb… elfelejtem a motorozást. Ugyanis erre jutottam. Mindenki boldog lesz… gondolom. Adamnek sem kell aggódnia értem, ráadásul a motoromat is el lehet adni, így annak a karbantartásával sem kell foglalkozni. Én pedig nem esem kísértésbe. És különben is mi értelme olyanra vágyakozni, amitől félek? Ezek és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben.

-         - Kim! Kiiim! – lökte meg Damian a vállamat. – Már vagy ezerszer szóltam. Nem figyelsz? Valami baj van? – nézett rám aggódva. Megráztam a fejem.

-         - Nem. Minden rendben van. – mosolyodtam el erőltetetten. 

Ez az! Ezt kell tennem, azt kell hinniük, hogy minden rendben. És így is kell lennie. Nem akarom én ezt. A baleset óta szinte csak rossz dolog történik velem. A veszekedések Adammel, a motorozás hiánya, most pedig ez. Az egyetlen jó dolog, ami történt az Damian. Legalább annyira szeretem őt, mint Adamet, ha nem jobban. Ő életem szerelme és talán neki kellene az új álmomnak lenni a motorozás helyett. Arról itt és most le kell mondanom.

-         - Menj és tusolj le! Ahogy elnézem, rád fér. – mosolyodtam el haloványan. A bátyámra pillantottam. – Adam megmutatja, hol a fürdő és ad neked tiszta ruhát is. Türcsit meg találsz a fürdőszobaszekrényben. De rá fogsz jönni. – avval elhessegettem és sokatmondó pillantást vetettem a bátyámra.

Adam egy hatalmasat sóhajtva indult el felfelé, intve Damnek, hogy kövesse. Én pedig ott maradtam és komoran szedegettem össze a reggelink maradékait. A csészéket összeszedve akaratlanul is még jobban elszomorodtam. A fiúk egy csomó kávét öntöttek magukba, ez is csak azt bizonyította, hogy alig aludtak. Elmosogattam és elraktam a maradék kaját. Mire végeztem, már mindketten frissen és viszonylag üdén jöttek vissza. Nagy levegőt vettem és mosolyogva néztem rájuk. Csak reméltem, hogy nem veszik észre, hogy nem túlságosan valódi az ajkaimat ékesítő vigyor. Damian odalépett hozzám és átkarolta a derekamat. Egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra és halványan elmosolyodott.

-         - Látom megnyugodtál. – magához szorított. 

Adam karba tett kézzel állt az ajtófélfának dőlve. Ő is mosolygott. Ezek szerint nem vették észre. Ez valahogy megkönnyítette a dolgomat. De sajnos közben eltelt az idő. Ideje volt elindulni a suliba. Ezt Damiannak is jeleztem. A barátom felkapta a hátizsákját (ami tegnap óta ott hevert a fogas alatt, és amiben természetesen még a tegnapi tankönyvek voltak, igaz ő ezen nem zavartatta magát) és a sisakját, majd én is követtem a példáját. Elköszöntünk Adamtől és kiléptünk az ajtón. Az első, amit megpillantottam az a motorom volt. Egy pillanatra megtorpantam. Ismét felvillantak bennem a baleset eseményei. Teljesen bepánikoltam. Már, anélkül is előjön, hogy felülnék a motorra?! De aztán sietve próbáltam a legjobb formámat hozni, nehogy észrevegyék ezt az aprócska kilengést. Vállamon a táskámmal, hónam alatt a sisakommal lépkedtem egyre közelebb Damian járgányához. Eszembe sem jutott a sajátomhoz menni. Még így is remegtem belülről. A félelem teljesen átitatott. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy közelebb értem a járműhez, a pulzusom az egekben volt. Kívülről mégis próbáltam magabiztosnak látszani. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy minden rendben. Nekem is. Végül csak odaértem, a fejembe nyomtam a bukómat és felültem Damian mögé a motorra. Átkaroltam a derekát és magamhoz szorítottam. Nem akartam elengedni, semmiképp. Összeszorítottam a szemeimet. A két fényszóró most is felderengett előttem. Damianra gondoltam. Benne megbízok. Még jobban magamhoz öleltem, szegényből talán időközben még a szuszt is kinyomtam. Az út egyébként nem volt túl hosszú, pár perc alatt megtettük, mint általában, nekem mégis évszázadoknak tűnt. Mikor leszálltam a motorról, mintha megkönnyebbültem volna. Megkönnyebbültem? MI?! Ez lehetetlen! Neem! Én ezt nem akarom! A motorozás számomra a lazítást jelenti, nem pedig a terhet… éreztem, hogy az első könnycsepp hamarosan kicsordul a szemem sarkából. NEM! Erősnek kell lennem! Nem hagyom magam! Visszafojtottam a könnyeket és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Dammel kézen fogva indultunk el a suli felé. A bejárati ajtónál összefutottunk Lizzel és Willel, akik mosolyogva köszöntöttek bennünket. A legjobb barátnőm a nyakamba ugrott.

-         - Naaa, hogy tetszett a meglepi? – nevetett. Kérdőn néztem rá. Aztán leesett. Ezek szerint ők is tudtak róla. Will is várakozóan pillantott rám. Damian a szeme sarkából figyelt. Magamon éreztem a tekintetét.

-         - Aham… - mondtam halkan, és lassan már nem tudtam visszafojtani a sírást. De erősnek kellett lennem. – Megbocsátotok? El kell mennem a mosdóba. – mondtam halványan mosolygva és meg sem várva a válaszukat berohantam az épületbe, otthagyva őket.

*Liz szemszöge*

Mikor felkeltem már alig vártam, hogy találkozzak Kimmel. Kíváncsi voltam a reakciójára a meglepi kapcsán. Adam természetesen minket is beavatott.  Nagyon izgatott voltam. Mikor Will és én beértünk a suliba Kimék még nem voltak ott, tehát úgy döntöttünk, hogy megvárjuk őket az ajtóban. Hamarosan be is futottak, Dam motorján ülve. Kicsit furcsálltam a dolgot. Hisz, ahogy én az önfejű barátnőmet ismerem, tuti, hogy ragaszkodott volna ennyi idő után a sajátjához. De talán Damian közelsége kellett neki, vagy Adam még mindig túlaggódja magát. Viszont az is megdöbbentett, hogy a barátnőm szinte felpattant a járműről, mégis próbáltam pozitív dolgokra gondolni. Biztos csak el akarja újságolni a dolgot. Habár általában, ha hasonló történik, akkor rögtön sikoltozva felhív. De nem tette. Mindegy… Időközben odaértek hozzánk és a nyakába ugrottam. Ő viszont nem tűnt túl lelkesnek. Rákérdeztem a meglepire, és úgy látszott megdöbbentette, hogy tudunk róla, de nem baj. Viszont csak egy aham-ot vágott rá, aztán elrohant. Kérdőn néztem Damianra.

-         - Oké… Tudni akarom, mi folyik itt! Összevesztetek vagy mi a szösz? – néztem vádlón Damre, mire az védekezőn maga elé emelte a kezét és megrázta a fejét. – Hát akkor?

-         - Semmi nem történt. – szögezte le röviden.

-         - Ne szórakozz már haver! – fordult felé Will is karba tett kézzel, összeráncolt szemöldökkel. Úgy tűnt őt is igazán érdekli a dolog. Hát nem csodálkozom. Mindkettejükről lerítt, hogy baj van.

-         - Nehogy azt hidd, hogy nem látjuk. – tettem hozzá a barátom mondandójához. – Látszik rajtatok, hogy valami nincs rendjén.

-         - A meglepetés bebukott… - sóhajtotta, és elfordította a fejét. Belesett a folyosóra, amin Kim tűnt el az imént a sereglő diákok közt.

-         - Damian! Mondd már el! Ne kelljen minden harapófogóval kiszedni belőled! – kiáltottam rá, mire lecsitított. Láttam, hogy Will is legalább annyira kíváncsi a válaszokra, mint én.

Erre Damian már mindent elmondott mindent. Elmondta, hogy Kim eleinte nagyon örült a meglepetésnek, és határtalanul boldog volt, vagy legalábbis úgy tűnt. Aztán felült a motorjára és hamarosan leszédült, majd zokogva rohant be a házba. Azt mondta, hogy fél a motorozástól, ami az álma. Tudtam, hogy ez mit jelent Kim számára. Teljesen össze lehet törve. Besandítottam a folyosóra és még mindig nem láttam barátnőmet. Mekkora akaraterő kellhet neki ahhoz, hogy fenntartsa a látszatot, hogy minden rendben, hisz csak mi, aki a legjobban ismerjük, látunk át az álcáján. Felsóhajtottam.

-         - Szegény… Mit tegyünk most? – néztem kérdőn és már egyáltalán nem mosolyogva Damianra. Végigfuttatta rajtunk a tekintetét.

-         - Adam is és én is tudjuk, hogy mindez csak egy álruha Kim számára, és gondolom ti is láttátok. Legbelül teljesen maga alatt van.. – Nem is kellett mondania, azt magamtól is tudtam. – Van egy olyan érzésem, hogy azt latolgatja, lemond az álmáról, viszont az… - nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.

-         - Akkor teljesen összetörne! – Damian bólintott.

-         - Rá kell vennünk, hogy legyőzze a félelmét. Viszont addig, úgy kell tennünk, mintha nem vennénk észre, hogy valami nincs rendben. így azt hiheti, hogy minden rendben van. – sóhajtott. – Legalábbis remélem. Ez az egész Adam terve. Szerintem beválhat. – tette hozzá. – Nekem is megvan a magam terve, és csak remélni tudom, hogy ti is és Adam is belementek, habár csak a végső esetre tartogatom… - tekintete megállapodott. Abba az irányba fordultam, amerre ő nézett és megláttam Kimet. Felénk közeledett. – De a legfontosabb, hogy visszaédesgessük a motorjára. – hadarta el gyorsan, mielőtt még a barátnőm odaért volna hozzánk. 

Mikor Kim megérkezett, már mind fényesen mosolyogtunk. Dam átkarolta a vállát, Will pedig magához húzott engem. Egy pillanatra elkomorodtam és komolyan végignéztem a társaságunkon. Hamis mosolyok, álarcok és mögöttük komor, összetört lelkek. Ezt láttam. Belegondolni is rossz volt, hogy valóban így állunk.