My revenge^^

Elkészült az új blogom. ^^ Teljesen más, mint az eddigi történeteim, de azért remélem tetszeni fog. Egy huszonéves titkosügynökről szól, az ő életének egy szakaszáról. Itt a linkje:


My revenge

24.rész VÉGE :'(

Nah hát ez is elérkezett. Most jelentkezem az utolsó résszel :(( Véleményem szerint, kicsit elkapkodtam a végét, de nem tudtam tovább húzni. Az írást folytatni fogom az előző (www.i-dont-know-what-i-do.blogspot.hu) blogomon és holnap elkezdem az újat is, amink majd hozom a linkjét. De addig is, itt az utolsó rész. Remélem tetszeni fog és mindenre választ fogtok kapni. (ha mégsem és lenne kérdésetek, akkor nyugodtan tegyétek fel komiban, vagy írjatok az s.grace@citromail.hu e-mail címre). Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket^^

-         - Kim… - Liz elfordította a tekintetét, nehezen nyögte ki a szavakat. – Damian… Damian egy héttel ezelőtt balesetet szenvedett… - nem hittem a fülemnek. A kezem megremegett és egy lépést hátráltam Liztől. Ő még mindig nem nézett rám. 

-         - Ugye csak viccelsz? – kérdeztem némileg pánikolva. Nem felelt. Willre néztem támogatást keresve, de ő is elfordította a fejét. – Mondd, hogy csak szórakozol velem! – ragadtam meg a barátnőm két vállát és elkezdtem rázni. Ő csak a fejét csóválta. Nem viccelt, komolyan mondta és valóban úgy tűnt, mint aki sajnálja a dolgot. – Mi történt? Mikor történt? Hogy van? – sorakoztattam fel a kérdéseimet.

-         - Az után történt, hogy összevesztetek és elmentél. Ki akarta szellőztetni a fejét és egy autó elütötte egy kereszteződésben. – magyarázta Liz. Ezek szerint valóban az én hibám…

-         - És hogy van? Kérlek, mondd, hogy jól van! – még mindig nem nézett rám.

-         - Válságos állapotban szállították kórházba, két napig feküdt az intenzíven, eléggé összetörte magát. – magyarázta Will, zsebre tett kézzel, hangjából nem tűnt ki, hogy nagyon aggódna a barátjáért.

-         - Miért nem mondtátok el?

-         - Nem akartuk elmondani, amíg ki nem derült, hogy túléli-e vagy sem. – mondta halkan Liz. – Aztán meg Damian kérte, hogy ne mondjuk el.

-         - De miért? – könnyek szöktek a szemembe.

-         - Nem akarta, hogy olyan állapotban lásd.

-         - Hát ezt benézte, mert látni akarom! – kiáltottam el magam. – Hol van?

-         - A szülei tóparti nyaralójában. Tegnap engedték ki a kórházból és a szülei nem merték messzebbre vinni. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… - válaszolt vékony hangon Liz.

-         - Nem érdekel! Vigyetek oda!

-         - Kim, állj le! – szólt rám Will. – Damian azt mondta, hogy nem akarja, hogy így lásd. Ha jobban van, akkor majd fel fog hívni, de most még nem!

-         - Nem érdekel! Látni akarom, hogy jól van-e. Ha nem visztek oda, akkor magam megyek el! – avval sarkon fordultam és visszarohantam a házba.

Adamet kerestem. Rá akartam venni, hogy vigyen el, de nem találtam sehol. Kimentem a garázsba és nem láttam a kocsiját. Neki is pont akkor kellett elmennie itthonról. Csípőre tett kézzel, kétségbeesetten néztem körbe a garázsban. A szemem megakadt a ponyvával takart motoromon. Esztelen öltet jutott eszembe. Felsiettem a szobámba és az íróasztalom egy apró rekeszéből előkotortam a rég használt slusszkulcsomat, majd felkaptam egy dzsekit és visszamentem a garázsba. A fejembe nyomtam a bukómat és lerántottam a ponyvát a járművemről. Még mindig féltem, de a tűz, ami bennem lobogott Damianért erősebb volt. Felpattantam a motoromra. A fényszóró ismét felvillant előttem, de megráztam a fejem. Látnom kellett Damiant. Összeráncoltam a szemöldökömet. Nem félhetek, Damian, most mindennél fontosabb! –gondoltam magamban és gázt adtam. Kiszáguldottam a garázsból, egyenesen az útra. Liz és Will értetlenül bámultak a kapuból.

-         - Kiiim! – kiáltott utánam Will, de oda sem néztem, hanem csak mentem tovább.

Ők is beültek az autóba és elindultak utánam, ezt egy későbbi kereszteződésnél vettem észre. Will vezetett (egy hónapja szerezte meg a jogsiját) és amikor megálltunk egy pirosnál rám dudált. Rá se hederítettem. Csak Damian járt az eszemben. Az arcomon könnyek csordogáltak végig, de az útra kellett koncentrálnom. Eszeveszett sebességgel száguldottam Damianék tóparti háza felé. Tekintve, hogy november volt és lassan már négyet ütött az óra már igencsak szürkült. Könnyeimtől és idegességemben alig láttam az utat, ráadásul a kezem is remegett. Csoda, hogy épségben megúsztam és nem hajtottam bele valakibe vagy valamibe. (amúgy ez is jellemző rám: akkor szenvedek balestet, amikor a legkisebb esélyem van rá és akkor úszom meg, mikor még az őrangyalom is összeteszi értem a kezét…). 

Olyan másfél óráig tarthatott az út, de közben ezerféle dolog lepergett a szemem előtt. Haragudtam magamra, amiért Damian balesetet szenvedett és reménykedtem, hogy jól van. Mire odaértem, a könnyeim már patakokban folytak. Megálltam a ház előtt, leugrottam a motorról és elhajítottam a sisakomat. Nem érdekelt semmi. Csakis Damian. Ránéztem a házra a lámpák le voltak oltva, csak egy fenti szobából szűrődött ki fény. Biztos Damian szüleinek a szobája, ahol a fiúkért aggódva virrasztanak. – gondoltam. Túl ideges voltam, ahhoz, hogy udvariasan kopogjak, egyszerűen csak berontottam a házba és körbepillantottam…

Abban a szent pillanatban világosság töltötte meg a szobát és mindenhonnan számomra ismerős és ismeretlen emberek ugrottak elő.

-         - MEGLEPETÉÉÉS! – kiáltották. 

Földbe gyökerezett a lábam. Bambán álltam az ajtóban, aminek a kilincsét még mindig szorongattam. Liz és Will mögöttem léptek be, majd be is előztek és karba tett kézzel mosolyogtak rám. Körbenéztem. Láttam az egész osztályunkat (még Simont és Yvonnt is, habár míg az első unottam bámult maga elé, a másodiknak némi irigység is volt a tekintetében), régi barátokat és számomra max látásból ismert diákokat. Az egyik sarokban megpillantottam a vigyorgó Adamet is. Csak egyvalaki hiányzott… Bár nem sokáig. Ugyanis a szemben lévő folyosón, arcán letörölhetetlen mosollyal, zsebre tett kézzel, TELJESEN EGÉSZSÉGESEN megjelent Damian és egyenesen hozzám sétált.

-         - Boldog születésnapot! – vigyorgott és odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Ellöktem magamtól.

-         - Tudod mit éltem át az elmúlt két órában? – kiáltottam rá, s szememet ismét elfutották a könnyek. A barátom nyakába borultam. – Akkora egy idióta vagy! Ez egy nagyon, nagyon, nagyon ROSSZ vicc volt tőled. – elvigyorodott. - De azért örülök, hogy semmi bajod. – A könnyeim patakokban folytak, de ezek már örömkönnyek voltak.

Végül is jól ért véget a nap. Vagy százan kívántak nekem boldog születésnapot és elhalmoztak egy csomó ajándékkal. Még Yvonntól is kaptam valamit, igaz elég sajátságos volt. Egy csomó medálból álló karkötő volt, a medálok közt egy összetört szívvel és egy üdvözlőlapot is mellékelt hozzá a következő szöveggel: Remélem egyszer majd szakítotok Damiannal, de azért Boldog Szülinapot! Először elkerekedett szemekkel néztem az ajándékot, de aztán egy öleléssel köszöntem meg. Ez tőle oltári nagy kedvességnek számított. Ezen kívül kaptam egy pólót, rajta a kedvenc férfi színészemmel (amin Damian egy kicsit kiakadt, de aztán lenyugtattam), egy tök jó könyvet a szerelemről, a kedvenc énekesem legújabb albumát és még sorolhatnám. A legjobban mégis a Damiantól kapottnak örültem. Egy ezüst nyakláncot kaptam tőle, aminek a medálja két egymásba kapaszkodó gyűrű volt, valamit Árnyék. Azt mondta, hogy a szülei beleegyezetek, hogy nekem adja, ő pedig visszakapta Suhancot, aki eredetileg az ő lova volt. Olyan boldog voltam és még mindig nagyon örültem neki, hogy a barátom jól van és egészséges.

Aztán oltári nagy bulit csaptunk, éjjel kettőig folyamatosan nyomattuk a zenét és csak akkor kezdett el mindenki hazaszállingózni. Miután mindenki hazament, öten maradtunk a házban. Will, Liz, Adam, Damian és én. Ők még csaptak egy kis családias szülinapot nekem (HAJNALI KETTŐKOR!!!) annak ellenére, hogy mindenki hulla fáradt volt. Kaptam tortát is meg mindent. Szuper volt. Aztán mindannyian lefeküdtünk. Én Damiannal voltam egy szobában és egy kellemes zuhany után odabújtam hozzá. Megtudakoltam, hogy mégis kinek az agyszüleménye volt ez a borzalmas ötlet a balesetről. A barátom elvigyorodott. Kiderült, hogy ezt az egészet Damian találta (vajon miért nem csodálkoztam ezen? :o) ki két okból. Az egyik az volt, hogy meglepetés bulit akart nekem szervezni, ami fergetegesen sikerült. A másik pedig az, hogy rávegyen arra, hogy motorozzak. Hát végső soron ez is összejött neki. Elmagyarázta, hogy bízott benne, hogy szeretem annyira, hogy ha nincs más lehetőségem, akkor minden félelmem ellenére fel fogok ülni a motoromra. Hát bejött. De azért megjegyeztem neki, hogy ez nem kis egóra vall tőle, mire csak megvonta a vállát. Aztán felnevetett, és közölte, hogy Liz, Will és Adam is (igen ő is be volt avatva) azt mondták, hogy dühös leszek rá, sőt a bátyám először bele sem akart menni, mondván hogy veszélyes, de aztán sikerült meggyőzniük. A fejemet ráztam a hallottak után, de azért egy csókkal jutalmaztam a kedvesemet.

A második terve nagyszerűen bevált. Minden félelmem elszállt, amit a motorozás iránt éreztem. Az óta minden gond nélkül ülök fel a járművemre. Damiannal órákat szoktunk kint tölteni csak motorozással. Sokra azért nem vittem vele, mert nagy versenyző nem lett belőlem, mint kisgyerekkoromban elképzeltem. De voltunk pár versenyen és jól sikerült. Végül teljesült mind a két álmom: motoroztam és rám talált az igaz szerelem is. Adam is teljes mértékben a régi lett, ugyanaz a hülye bátyám, aki egykor volt. Minden olyan volt, mint a baleset előtt. Vagyis nem. Ott volt Damian. De így lett tökéletes az életem…

VÉGE

23.rész

Hát igen lassan közelítünk a vége felé^^ Itt az új rész, jó szórakozást, komiban várom a véleményeteket^^

*Kim szemszöge*

Másnap reggel tök kómásan keltem fel. A fürdőbe botorkálta, belenéztem a tükörbe és enyhén szólva elborzadtam a látványtól. Egy kész bányarém tekintett vissza rám a tükörből. Szemeim alatt méteres átmérőjű karikák díszelegtek, arcomon fekete és egyéb színű foltok voltak az elfolyt sminkemtől. A rajtam lévő ruhák (természetesen ugyanaz, mint tegnap) már agyon voltak gyűrve. Gyorsan ledobáltam magamról őket és beálltam a forró zuhany alá. A zuhanyrózsából áradó víz ütemesen verte a mellkasomat, lehunytam a szemeimet, olyan jól esett. De egyszer minden véget ér. Elzártam a vizet és magamra tekertem a törölközőt, aztán visszamentem a szobámba és az első kupac ruhát, ami a kezembe akadt felvettem. Nem volt kedvem válogatni.

Meg is lett az eredménye. A hűvösre való tekintettel felvettem egy kötött rózsaszín pulóvert, egy farmert és a rózsaszín Conversemet (tanulva az előző nap történtekből eszemben sem volt magas sarkút felvenni) vettem fel. Némi púderrel és korrektorral megpróbáltam eltűntetni a szemem alatt éktelenkedő karikákat, majd némi szemceruzával és szempillaspirállal próbálkoztam, hogy másra tereljem a hangsúlyt. Hát nem tudom mennyire sikerült. A táskámat a vállamra kapva lesiettem a lépcsőn és a konyhába rohanva megittam egy csésze kávét, majd avval a lendülettel mentem is a bejárati ajtó felé. Ugyanis késésben voltam. Kirohantam az ajtón, de mikor kiértem megtorpantam. Valami hibádzott. A kapu előtt nem állt senki. Damian nem volt ott. Elindultam kifelé és a lábaim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Valami mérhetetlenül nagy bánat tört rám. Hát ennyire haragudna rám a tegnapiak miatt? Mi történhetett? Hisz még sosem vesztünk össze… Tudhatná, hogy nem gondoltam komolya, hiszen ismer. Még kedvetlenebbül, mint amikor felkeltem, indultam el a suliba. Kezeimet a zsebembe tettem és a járdát bámultam magam előtt. Nem volt kedvem semmihez. Én értem be utolsóként a suliba, az osztályból, éppen hogy csengetés előtt. Ledobtam magam a helyemre és elővettem az órához szükséges, megfelelő tanszereket. A padra hajtottam a fejemet, szinte hallani véltem mögöttem a sutyorgókat, amint Damianról és rólam beszéltek. Sőt. Yvonn még oda is jött hozzám.

-         - Naa, hol a kis barátocskád? Jajj csak nem összevesztetek? Szegény kis Kim… - sajnálkozott nyálasan, de láttam a szemében, hogy nagyon élvezi a dolgot.

-         - Kussolj már be Yvonn! – kiáltottam rá. – És húzz a búsba! – már épp élvezni akartam, hogy Yvonn felhúzott orral elmegy, de ekkor egy rikácsoló hang siklott át a termen.

-         - Miss Dawton! Milyen beszéd ez! Indulás az igazgatóiba! – rikácsolta Miss Wilson, mire kedvetlenül felálltam és elindultam kifelé a teremből. 

Yvonn arcán elégedett vigyor ült. Biztos ez lett a kedvenc napja. Nekem pedig életem EGYIK legrosszabb napja. Zsebre tett kézzel, kedvetlen léptekkel közelítettem az igazgatói felé. Aztán odaértem és beléptem…

Hát, amit ezért kaptam azt nem köszöntem meg. Adam teljesen felhúzta magát, amiért az igazgatóiba küldtek, hiába magyaráztam, hogy én nem csináltam semmit. Elhitte, hogy igazából Miss Wilson hibája az egész és azért rótt meg, hogy nem tudok jobban figyelni. Hiszen ő is ismeri ezt a nőt, mint a rossz pénzt. Mégsem hiányzott nekem még egy veszekedés, ráadásul ennél fogva teljesen kiment a fejemből a motoros téma. Nem avattam be Adamet és eszembe sem jutott meg válni a motoromtól. Elég bajom volt nekem az igazgatóival, Yvonnal, na meg avval, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhat vagy egyáltalán hol a fenében lehet Damian.

És így teltek az elkövetkezendő napok. Kétségből kétségbe taszítottak a napi teendőim. Reggelente amikor felkeltem reménytelien másztam ki az ágyból és készülődtem. Valahogy mindig jóval korábban sikerült felébrednem a szokásosnál. Ahogy reggelente lesiettem a lépcsőn reménykedve pillantottam a lépcsősorral szemben lévő bejárati ajtóra, hátha egy kis idő múlva Damian fog csengetni előtte. De minden nap csalódnom kellett. Az időt húzva ücsörögtem a reggelim mellett, hátha a barátom csak késik, de egy alkalommal sem volt szerencsém. Minden egyes nap késve indultam el a suliba és amikor kiléptem az ajtón nem pillantottam meg Damiant a kapu előtt. Egyre szomorúbb és szomorúbb voltam és haragudtam magamra. tudtam, hogy én tehetek a helyzetről. Ha nem lettem volna olyan makacs, akkor össze sem veszünk…

Legalábbis eleinte annak tulajdonítottam a hiányát, hogy a veszekedés miatt szakított velem. Hisz a szakításba simán belefér, hogy nem jön értem reggelente és nem veszi fel a telefonját. De nem csak ennyiből állt az egész. Suliban sem volt és már lassan egy hete. Kezdtem aggódni érte, mert még azt megértem, hogy velem nem áll szóba és nem veszi fel a telefont (habár ez inkább a lányokra jellemző), de azért legalább egy smst hagyhatott volna, hogy Bocsi vége… De még csak ennyire sem méltatott. Talán annyira kiakadt volna, hogy kimaradt a suliból és még egy üzenetre sem telik neki? Ezt nehezen tudtam elképzelni, főleg abból kiindulva, hogy azért nem volt olyan a veszekedésünk, hogy ettől szakítson velem… Még ha megcsaltam volna, akkor talán… Nem még akkor se… Mi történhetett vele? Ennek a tetejébe szombaton volt a szülinapom és annyira vágytam rá, hogy együtt ünnepelhessem meg Damiannal. De nekünk pont most kellett összevesznünk. Miért esküdt össze ellenem az egész világ? Az egész akkor kezdődött, amikor elmondtam a döntésemet és akkor mintha a világ egyensúlya felborult volna. Damiant nem láttam és szentül hittem, hogy szakított velem. Teljesen magamon kívül voltam.

Ráadásul Liz és Will is furcsán viselkedtek. Ha megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e valamit Damianról csak a vállukat vonogatták és nem tűntek úgy, mintha annyira aggódtak volna. Viszont egyetlen kérdésemre sem adtak igazi választ. Úgy tűnt egyáltalán nem érdekli őket a dolog. Ez meglepett, hisz Damian Will legjobb haverja… Valamiért ilyenkor nem tudtam hinni nekik. Volt egy olyan nagyon rossz előérzetem, hogy eltitkolnak előlem valamit…

Egy hét kétségek közti vergődés után elhatároztam magam. Péntek reggel, mikor felkeltem határozott arccal készülődtem. Ma mindenképp ki fogom szedni Lizékből azokat a válaszokat! – gondoltam eltökélten. Ebben a hangulatban mentem le reggelizni, majd indultam el suliba. Az elmúlt héten megszokottnál korábban indultam. Eszemben sem volt Damianra várni, hisz már tudtam, hogy úgysem lesz ott, minek is reménykednék. Dinamikus léptekkel közelítettem meg az iskolát. Az elsők között értem be az osztályterembe. Lizék még nem voltak benn. A padomon könyökölve bámultam a termünk ajtaját, hogy amint belépnek, letámadhassam őket. De akárhogy is figyeltem őket, nem jöttek. Csak Yvonn, de ő nagyon rám szállt. Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de nem akartam nagyobb bajba kerülni. Viszont az, hogy Lizék sem jöttek suliba még jobban elkeserített. Egyre inkább kezdett számomra bizonyossá válni, hogy valóban összeesküdött ellenem a világ. A tanítást nagy nehezen kibírtam, habár fogalmam sincs róla, hogy mégis hogyan. Egész nap csak Damian, Liz és Will jártak a fejemben. Valahogy úgy éreztem titkolnak előlem valamit. Ráadásul, minthogy egyedül voltam Yvonn összes piszkálódásának én voltam a célpontja, így még haragudtam is rájuk.

Suli után kedvetlenül kullogtam haza, látván a szerencsétlenségemet. Otthon vagy tizenötször próbáltam meg felhívni Lizt, de egyszer sem vette fel. Akkor ne is vedd! – gondoltam magamban keserűen és végigheveredtem az ágyamon. Egykedvűen bámultam a plafont. Egyszer csak kopogott Adam. Beengedtem és alaposan kiveséztünk engem. Mit ne mondjak nem volt túl kellemes. Végre elmondtam neki is, hogy lemondtam a motorozásról. Láttam némi döbbenetet az arcán, de nem volt túl magasfokú. Ezt annak tudtam be, hogy mindent egybevetve örül neki. Legalább egy valaki így vélekedik eme döntésemről. Aztán beszéltünk Damianról, Lizről és Willről.

-         - A holnapi lesz életem legrosszabb szülinapja. – mondtam és a bátyám vállára hajtottam a fejem.

-         - Ne mondj ilyet. – mosolyodott el halványan és magához szorított. – Hidd el minden rendbe fog jönni. – bólintottam, de legbelül nem hittem neki. Nem hittem, hogy valaha rendbe jöhet bármi is.

Órákon keresztül ültünk így, aztán már csak arra emlékszem, hogy a nap besüt az ablakomon és felébredek. Szombat volt. A 18. születésnapom.

Az eddigi legrosszabb. Valahogy az eddigi életem során nem úgy képzeltem el ezt a napot, hogy úgy ébredek fel, hogy a hátam közepére sem kívánom az egész világot. Kimásztam az ágyból és letusoltam, majd átöltöztem. A választásom egy FREE HUGS feliratú fehér pólóra, egy rózsaszín farmerre és az ehhez passzoló Conversemre esett. Ha már szülinapom volt, legalább ölelgessenek. Megpróbáltam felölteni egy mosolyt, a legalább ma legyünk vidámak elvet követve. Lebotorkáltam a konyhába és egyből a kávéfőzőre vetettem magam, hogy töltsek magamnak egy csészével.

- Jó reggelt! – köszöntem a tűzhelynél sürgölődő bátyámnak, aki rám sandított.

-         - Reggel az régen volt. – vigyorgott, majd odalépett hozzám és egy puszit nyomott az arcomra. – Nézz az órára, mindjárt egy. – mutatott a konyha falán függeszkedő időmérő eszközre. Elkerekedett a szemem.

-         - Ilyen késő lenne? Jó tudni. – jegyeztem meg egy hamiskás mosollyal. Aztán elkomorodtam. – A szobámban leszek, ha kellenék… - mondtam és visszamentem. Úgy tűnt még a bátyám is elfeledte a szülinapomat. Ez van…

Mikor felértem leültem az ágy végére és az ölembe vettem a netbookomat. Nem volt rajta semmi érdekes, úgyhogy hamarost le is tettem, ráadásul közben megszólalt a telefonom is. Felismertem a csengőhangot. Liz!  Felpattantam és felvettem a telefont.

-         - Liz! - kiáltottam bele köszönés nélkül. – Hol a fenében voltál tegnap?! Miért nem vetted fel a telefont?

-         - Neked is szia, Kim. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Bocsi a tegnapi miatt, de nagyon sok dolgom volt.

-         - Ezért nem jöttetek suliba se? Mert gondolom Will is veled volt, vagy még most is.

-         - Igen Will is itt van, és igen ezért nem voltunk tegnap suliban. Bocsi, hogy nem szóltunk, de hirtelen jött közbe. De ez most lényegtelen. Mi volt olyan fontos, hogy tegnap vagy tizenötször hívtál?

-         - Gyere át!

-         - Nem lehetne telefonon megbeszélni?

-         - Nem, nem lehet. Liz ez nagyon fontos! – kérleltem.

-         - Rendben, fél óra és ott vagyunk sóhajtott, mire letettem a telefont.

Mi ütött beléjük? Ez nem vall rájuk! Vagy ennyire megutáltak volna az elmúlt időben tanúsított viselkedésem miatt? Én tuti megutáltam volna magamat…

De ahogy ígérték egy 20-30 perc múlva megérkeztek. Nem vártam meg, hogy bejöjjenek a házba, hanem kimentem eléjük a kapuba. Alig tudtak kiszállni a kocsiból.

-         - Hol van Damian? – támadtam le őket köszönés nélkül, mire zavartan összenéztek. 

-         - Kim… - lépett oda hozzám Liz és megérintette a vállamat. Úgy tűnt nem tudja mit mondjon.

-         - Honnan veszed, hogy mi tudjuk? – sietett a barátnője segítségére Will.

-         - TUDOM, hogy tudjátok! – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. – Hol van Damian? Mi van vele? Mondjátok már!

-         - Kim… - Liz elfordította a tekintetét, nehezen nyögte ki a szavakat. – Damian… Damian egy héttel ezelőtt balesetet szenvedett…

22.rész

Háát mondtam, hogy mostmár sűrűn fogják egymást követni a részek :D úgyhogy hoztam is a következőt. Igazság szerint csak holnap akartam feltölteni, hogy ezt a fennmaradó pár részt elhúzzam, de már én sem bírtam. Annyira kíváncsi vagyok a véleményetekre <3 Lécci komiban írjatok^^ Jó szórakozást!^^

-         - Damian én döntöttem… - kérdőn nézett rám.

-         - Miről döntöttél? – mosolygott, aztán lefagyott a mosolya. Teljesen elhűlt. – Ugye nem akarsz szakítani?

-         - Mi?! – csodálkoztam. – Dehogy! Mégis hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – róttam meg, aztán egy puszit nyomtan az arcára. – Persze, hogy nem akarok veled szakítani. Teljesen másról van szó.

-         - Megnyugodtam. – sóhajtott fel. – De akkor mégis miről.

-         - A motorozásról. Damian… én úgy döntöttem… - nehezemre esett kimondani. – Én úgy döntöttem, hogy soha többé nem akarok motorozni! – mondtam ki egy szuszra a lehető leggyorsabban és rögtön könnyek futottak a szemembe. Az arcomat a barátom mellkasába fúrtam. De előtte még láttam az értetlen arcát. Megsimította a hátamat és pár percig vígasztalt aztán a vállamnál foga eltolt magától.

-         - Nem értelek… - mondta a szemembe nézve, minta egy kis csalódást véltem volna felfedezni a szemében. – De Kim a motorozás az álmod! Nem mondhatsz le róla! – ráncolta össze a szemöldökét.

-         - Ezt úgy mondod, mintha te jobban tudnád nálam! – néztem rá összeráncolt szemöldökkel és karba tettem a kezem. – Neked nem mindegy, hogy hogyan döntök? – csattantam fel. – Csak azért mondtam el, mert mióta félek a motorozástól egyre csak rá akarsz venni, hogy üljek vissza a járművemre. Nem akartam, hogy feleslegesen fáradozz.

-         - Én nem fáradoztam feleslegesen.

-         - Dehogynem! – felpattantam, arcomon könnyek csordogáltak végig. – Nem veszed észre, hogy eddig nem történt semmi? Nem megy Damian, fogadd már el! Minden további fáradozás felesleges! Én feladom… nem bírom tovább ezt a kétségek közötti létet.

-         - De Kim… - csendre intettem.

-         - Nehezen hoztam meg ezt a döntést, egy hónapja csak ezen agyalok. Kérlek, fogadd el… - aztán ránéztem. Tekintetében még mindig ott csillogott a csalódottság és a hitetlenség. – Vagy tudod mit? Nem kell elfogadnod! Csak tudj róla! – avval sarkon fordultam és elindultam kifelé a szobából.

-         - Kim… És mi van azokkal az erőfeszítésekkel, amit Adam ellen tettél, mikor eltiltott? – mondta halkan. Felé fordultam. Már ő is felállt. Karba tett kézzel nézett utánam, tekintete komoly volt. – Mi van azzal, hogy téged nem érdekel, hogy mit mond a bátyád, aki mellesleg nagyon aggódik érted MÉG most IS, te akkor is motorozni fogsz?

-         - Damian… - szólítottam meg. – Hagyd abba…

-         - NEM! Foggal, körömmel harcoltál azért, hogy megkaphasd a bátyád engedélyét a motorozásra és minden egyes pillanatot kihasználtál, hogy kijátszhasd a szabályait. Szerinted neki nem volt nehéz a döntés, amikor megengedte, hogy újból motorozz? Most pedig ismét ellentmondasz neki! Ez szerinted milyen dolog? Mindenáron bántani akarod a bátyádat? Nem mondom, hogy haragudni fog, attól, ha nem motorozol, de ha ezt már akkor eldöntöd, amikor felépültél a balesetből, nem kellett volna olyan dolgoknak kitenni a testvéredet, aminek kitetted. Nem kellett volna folyamatosan veszekednetek!

-         - Damian, te most komolyan azt hiszed, hogy te vagy a legokosabb? Idejöttem, hogy elmondjam… Neked mondtam el először, de te rögtön leharapod a fejem… Szép kis barát vagy… - ráncoltam össze a szemöldökömet. Így később belegondolva fogalmam sincs, hogy tudtam ilyesmit a fejéhez vágni, de akkor teljesen magamon kívül voltam és szinte azt sem tudtam mit beszélek.

-         - Lehet, hogy te így gondolod… Tőlem azt gondolsz, amit akarsz… De szerintem újra át kellene gondolnod az egészet. – nézett rám és úgy tűnt befejezte.

Nekem azonban nem volt több mondanivalóm. Sarkon fordultam és kimentem a szobából. Sietve mentem ki a lakásból, az ajtó előtt gyorsan belebújtam a cipőmbe (aminek az lett az eredménye, hogy megbicsaklott a bokám és avval együtt a térdem is, de nem zavartattam magam) aztán futottam tovább. Egyenesen hazáig. A szemeimbe könnyek gyűltek. Sírva futottam (amennyire csak bírtam, magas sarkúban és sajgó térddel) hazáig és mikor odaértem egyenest felmentem a szobámba és levetettem magamat az ágyamra. Adam szerencsére még nem volt otthon, így nem kellett magyarázkodnom az állapotom felől.

De miért akadt ki ennyire Damian? Azt hittem meg fog érteni… Legalább ő megérthetne… Mondjuk abban is van igazság, amit ő mondott. Az amit csináltam teljesen felesleges volt, de mit tehettem volna? Amikor Adam eltiltott a motorozástól, akkor még nem is tudtam, hogy félek…

Egyre csak pörgött az agyam. Ezen és hasonló dolgokon gondolkodtam, miközben lassan álomba sírtam magam…

*Liz szemszöge*

Épp Willnél voltam és hülyültünk, amikor megcsörrent a telefonom. Damian neve villogott a kijelzőn. Kérdőn néztem Willre, aki megvonta a vállát. Ő is tudta azt, ami én. Az utóbbi időben, ha Damian felhívta valamelyikünket, akkor Kimről volt szó és eddig egyszer sem kaptuk azt, hogy SIKERÜLT! bármennyire is vágytunk rá. Felvettem a telefont.

-         - Szia. – köszöntem. – Várj, itt van Will is, kihangosítalak. – mondtam és letettem a földre a készüléket, hogy Will is hallhassa, amit Damian mond.

-         - Sziasztok. – köszönt elgyötört hangon. – Az előbb itt járt Kim… - kezdet bele. Egyre inkább kezdtek úrrá lenni rajtam a rossz érzések.

-         - És? – sürgettem.

-         - Azt mondta döntött. Nem akar soha többé motorozni.

-         - MI?! – értetlenül bámultam először a telefonomra, majd Willre. Az ő szemében sem látszott, hogy jobban értené a helyzetet. – Ugye csak viccelsz?

-         - Nem… - válaszolt halkan. – És amikor megkérdeztem, hogy miért teljesen kiakadt.

-         - Kim nem vagy normális! – kiáltottam a levegőbe, mintha a barátnőm szemére tudnám vetni és összeráncoltam a szemöldökömet. Will is bólintott.

-         - És most mit csinálunk? – kérdezte a barátom. – Ha ez így marad és kim rádöbben a döntése súlyára teljesen össze fog roppanni alatta. Nem fogja kibírni. Hogy vegyük rá a döntése megváltoztatására?

-         - Nekem van egy tervem… habár elég eszelős. – mondta Damian, mire a tekintetemet a telómra kaptam, mintha őt nézném.

-         - Akkor mondd már! – kértem, mire beavatott bennünket a tervébe. El bírtam képzelni, hogy az arcom mennyiszer változtathatott színt ez idő alatt. Tényleg eszelős egy tervet talált ki és ahogy Willt elnéztem ő is így gondolta. 

-         - Meg vagy húzatva? – fakadt ki a barátom, de én is nagyjából ezt gondoltam.

-         - Lehet… - sóhajtott fel Damian. – De ha ez nem jön be, akkor semmi sem… vagy pedig kiderül, hogy nem szeret engem, de az számomra mindennél rosszabb lenne.

-         - Kim teljesen ki fog akadni…

-         - Az a célom… - mondta halkan. – És talán most előnyünkre is lehet, hogy veszekedve váltunk el…

-         - Akkor is egy idióta vagy! És mi van, ha nem fog neked megbocsájtani utána… ez egy nagyon rossz vicc, Damian.

-         - Ha visszaül a motorra, akkor az talán megér ennyit… De kell hozzá a segítségetek. Benne vagytok? – elgondolkoztam, aztán felsóhajtottam. Tanácstalanul néztem Willre, aki alig láthatóan bólintott.

-         - Rendben… benne vagyunk…

21.rész

Nah úgy tűnik, hogy mostmár viszonylag gyorsan fognk egymás után következni a részek^^ Íme itt az új! Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket^^ Lécci írjatok <3

Damian ezek után mindent elmagyarázott a nővére balesetét illetően. Azt is, hogy a fejsérülése következtében ugyan fel tudja fogni, hogy mi történik körülötte, de lereagálni azonban már nem. Beszélni is képtelen és általában csak ül egyedül és néz ki a fejéből. Erre értette azt, hogy a nővére meghalt. Az a nővére, akit ő ismert, és aki ismerte őt. Meg tudtam érteni a barátomat. Madison időközben bevonult a vendégszobába, amire Damian egy bólintással adta áldását. Olyan volt, minta ő lenne a báty, aki árgus szemekkel figyeli a húgának minden lépését, nehogy baja essen. Pedig éppen hogy ő volt a kistestvér. Vigasztalóan simítottam meg a vállát, ő pedig halványan elmosolyodott.

-         - De én már hozzászoktam. Ugyanannyira szeretem most is, mint a baleset előtt és örülök, hogy életben van. Csak azt kellett megszokni, hogy sok minden megváltozott körülöttünk.

-         - Szívesen megismerném Madison régi énjét is. – vélekedtem halkan, mire a barátom rám nézett.

-         - Akkor gyere velem. – mondta és a kezemet megfogva elindult.

Egyenesen a szobájába mentünk. Úriemberhez méltóan az ajtóban előreengedett. Ő is belépett és becsukta maga mögött az ajtót. Nem először jártam már a lakásában, de a szobája ismét lenyűgözött. Teljes mértékben azt a véleményt osztottam, hogy az a helyiség a legnagyobb az egész lakásban. Egyáltalán nem volt kupis, hanem rendezett volt. Túl rendezett egy sráchoz képest. Habár biztos megtanult rendet tartani maga körül, tekintve, hogy egyedül él. A barátom letelepedett a számítógépe mellé és bekapcsolta, majd intett, hogy maradjak és kiment egy másik székért. Letette az asztal mellé és leültem. Damian a tekintetét a képernyőre függesztette. Kattintgatások sora után megnyitott egy „Madison” nevű mappát. Tele volt fényképekkel és videókkal. Kérdőn néztem a barátomra, aki szó nélkül is tudta, hogy minek szól ez a tekintet.

-         - Ide mentettem a legkedvesebb emlékeimet a nővéremről, a balesetet megelőző évekről. Itt van az össze videó, amit készítettünk és egy csomó fénykép, ami rólunk készült. Ha néha elfog a hiánya, akkor ezeket szoktam bújni. Ezekben látom a nővérem régi énjét. – magyarázta.

Elkezdte megnyitogatni a fájlokat. 

Először egy videót nyitott meg. A képernyőn két kisgyerek jelent meg. Egy kisfiú és egy kislány. Damian olyan 4 éves lehetett, Madison pedig 10. Fára másztak. A lány fenn ült a fán, a kisfiú pedig fel akart mászni, de mind ahányszor megpróbálta lecsúszott. Egy idő után elkezdte dühösen rugdosni a fát. Nevethetnékem támadt és nevettem is. Damian meglökte a vállamat és zavarában elvigyorodott. Tekintetemet újra a videóra függesztettem. A fiú immáron egyre sikeresebben jutott felfelé a fán, a testvére csak nevetett. A fiatalabbik Black már majdnem felért a nővéréhez az ágra, amikor megcsúszott a lába és leesett. A kezemet az számhoz kaptam. Damian felnevetett mellettem és átkarolta a vállamat. Érdekes. Az zavarta, hogy rajta nevettem, miközben dühösen rugdosta fát, ő meg rajtam nevet, amikor ijedtemben a szám elé kapom a kezem. A fiú felsírt. A lány még egy darabig nevetett, aztán a mosolya lefagyott és lemászott az öccséhez. Magához szorította és elkezdte vigasztalni. Elmosolyodtam és ránéztem Damianra. A fiú még mindig rajtam nevetett.

-         - Ennyire zavar, hogy aggódom érted? – kérdeztem sértődöttséget szimulálva.

-         - Az legalább tíz éve történt, nehogy már ezen akadj ki. – nevetett tovább, majd széttárta a karjait. – És különben is, mint látod, itt vagyok. Akkor nem történt semmi, eltört a karom és kész. De úgy emlékszem, hogy Madison miatt nézzük most ezeket a videókat. – mosolygott rám én meg bólintottam.

Elindította a következő videót. Szintén ők ketten voltak rajta, habár pár évvel később készülhetett. A tóparton voltak és a vízben fröcskölték egymást. Mind a ketten nevettek. Aztán Madison elkezdte csesztetni az öccsét, testvériesen természetesen. Szimpatikusnak tűnt. Olyan volt, mint Adam, csak lányban. Erre az érzésre felnevettem. Damian kérdőn nézett rám. Aztán a videó hamarosan véget ért. Jött a következő, aztán a következő és az az utáni. Rengeteget megmutatott nekem és egyre jobban kialakult bennem egy kép Damian nővéréről. Tényleg olyan, mint Adam. Megvédte és mindig is nagyon szerette az öccsét, ő pedig viszontszerette a nővérét. Meg tudtam érteni Damian érzéseit, amikor azt mondta elveszítette azt a nővérét. Eszembe jutott a jelenlegi Madison, aki már csak kinézetben hasonlít a korábbira. Nem ugratja az öccsét, nem védi meg, mert nem tudja. Damianra hárult a nagytesó szerepe.

A fiú vállára hajtottam a fejem. Egy puszit nyomott a homlokomra. Rásandítottam. Mosolygott. Én is elmosolyodtam. Most már azt is értem, hogy miért nézegeti ezeket a videókat, ha hiányzik neki egykori testvére. Őt ezek boldogsággal töltik el. Nem rágódik a múlton, csak örül annak, hogy a testvére él és hogy jól van, ha hiányolja nővérének régi énjét, akkor egyszerűen csak meg kell nyitni ezeket a fájlokat és visszakapja őt.

Ezek után fényképek következtek.

• ·        Damian nővére nyakában 
  

• ·        Mindketten a tengerben, egymást fröcskölve

• ·        Összeölelkezve

• ·        Madison ballagási ünnepségén, egymás mellett

• ·        Szintén ballagáson, a 12 éves Damian elbújik a nővére virágcsokra mögött

• ·        Karácsonykor, az egész család a fa mellett (ezen a képen elidőztem egy kicsit, mert még sosem láttam Damian szüleit. Komoly embereknek tűntek. Édesanyja olyan volt, mint ő. Göndör fekete haja volt és sötét szemei. Vonásai azonban Damianéval ellentétben komolyak és megfontoltak voltak. Édesapja azonban nem hasonlított rá. Szemei olyanok voltak, mint Madisoné, haja rövidre volt nyírva, minden egyes hajszál katonás rendben állt. Arca szögletes volt, tekintete komoly. Egy pillanatra még a higeg is kirázott. )

• ·        Damian a motorján ülve 13-14 évesen a nővére mellette mosolyogott.

Aztán volt egy kép, ami megdöbbentett. A tóparti nyaralójukban készült.  Damian 10 éves lehetett, a nővére pedig 16 körül. Mindketten egy-egy lovon ültek. Madison egy fehér, számomra ismeretlen lovon, Damian pedig egy barnán. Az utóbbit nyomban felismertem. Hisz ő volt Suhanc! De nekem azt mondta, hogy Suhanc a nővére lova! Mi van???

-         - Hát ez? – kérdeztem a lóra bökve. A fiú elmosolyodott.

-         - Ő Suhanc.

-         - Azt én is látom. De azt mondtad, hogy Suhanc a nővéred lova volt. Akkor miért te ülsz rajta és miért nem Madison? És kié ez a fehér ló?

-         - Madisoné. – vonta meg a vállát. Kérdőn néztem rá.

-         - Madisonnak két lova is volt? – Damian megrázta a fejét.

-         - Nem. Eredetileg Suhanc az én lovam volt. A fehér ló pedig a nővéremé. Twilightnak hívták. Madison nagyon szerette azt a lovat, de pár évvel az után, hogy ez a kép készült – bökött a monitorra – Twilight elpusztult. Én akkor 13 éves voltam. Suhanc Madisoné lett én pedig kaptam egy új lovat. – elfordította a tekintetét. -  Egy idős házaspár épp akkor adta el a lovait. A szüleim elvittek hozzájuk és én rögtön megszerettem egy éjfekete lovat. Árnyék volt a neve. – rám nézett, tekintete sokatmondó volt. Tudtam mit akar mondani. - A szüleim megvették nekem. A házaspár szomorúan vált meg tőle, de el kellett adniuk. Azt mondták, hogy a ló az unokájuké volt, egy velem egyidős kislányé, úgyhogy nagyon vigyázzak rá. Úgy is tettem, habár eleinte Árnyék nem túlságosan kedvelt engem.

-         - Akkor Árnyék tényleg az én lovam volt? – mosolyodtam el, Damian bólintott. – Azt hittem sosem fogom őt már többé látni. Milyen kicsi a világ… Komolyan! Ilyen nincs! Hogy pont te kaptad meg az én lovamat! – nevettem. Boldog voltam.

Visszahajtottam a fejemet Damian vállára és mosolyogtam. Ő a hátamat simogatta és a homlokomra nyomott egy puszit. Közben tovább nézegettük a képeket. Azonban egy idő után elfogytak és a barátom kikapcsolta a gépét. Aztán csak ültünk ott csendben.

-         - Jut eszembe! Minek is köszönhetem amúgy a látogatásodat? – nézett rám mosolyogva. – Csak nem a két szép szememért? – Az említésére eszembe jutott, hogy miért is jöttem. A döntésem. Teljesen kiment a fejemből. Végül is azért jöttem ide, hogy Damiant beavassam. Lefagyott a mosolyom.

-         - Nem, kivételesen nem a két szép szemedért jöttem. – egy apró mosolyt erőltettem az arcomra.  -  Damian én döntöttem…