9.rész

A nap többi része nem volt túl érdekes. Damian hozzám sem szólt szokás szerint, csak a tekintetében láttam, hogy valami nincs rendjén. Nem volt se olyan hideg, mint eddig, se olyan meleg, mint AZON az estén. Csupa nagybetűvel. Kerülte a pillantásomat és került engem is. El nem tudtam dönteni miért. A sportsulisok is felbukkantak tanítás után. A csapatkapitányuk és a csatlósai a kapunál várták Willéket. Ők pedig fittyet sem hánytak rájuk. Úgyhogy a vesztes csapat felhúzott orral elhúzta a csíkot. Egyedül mentem haza, mert Liz Willhez ment, hogy turbékoljanak. Még mindig annyira irigyeltem őket és egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy nekem soha nem lehet olyan kapcsolatom, mint nekik. Damiannal biztos nem.

Másnap reggel vegyes érzésekkel ébredtem. Az ágyamon felülve, kitekintettem az ablakon és úgy tűnt remek napom lesz. Elmosolyodtam és felkeltem. A gardróbhoz sétálva sikerült rosszul lépnem és a térdem elkezdett piszkosul fájni. Mégse lesz olyan szuper ez a nap. A szekrényemhez bicegtem és felöltöztem.

Egy fehér pólót, egy barna nadrágot és egy barna mellényt vettem fel. Aztán a táskámat a vállamra véve nagy nehezen lebotorkáltam a konyhába. Adam már ott volt és nyugisan reggelizett. Ahogy beléptem rám emelte a tekintetét és mit ne mondjak nem volt túl kedves. Még mindig várta a magyarázatot. Az asztalhoz bicegtem és leültem. Mondanom sem kell nagyon megkönnyebbültem.

-         - Fáj a lábad? – nézett rám kérdőn a bátyám, mire nem feleltem semmit. Pontosabban nem akartam, de már nem bírtam.

-         - És ha igen? – vágtam vissza, miközben épp kitöltöttem magamnak egy csésze kávét.

-         - Túl felelőtlen vagy! – csattant fel a bátyám. – Nem tudsz magadra vigyázni. Először a baleset, aztán most meg ez.

-         - Bocs, hogy véletlen rosszul léptem. És elhiheted, hogy a baleset se volt szándékos! – csaptam az asztalra és felpattantam. Éles fájdalom cikázott végig a lábamon. Összeszorítottam a fogaimat, de ezen kívül nem foglalkoztam vele. – Az a gyalogos tehet róla. Semmi fényvisszaverő cucc nem volt rajta, ezért nem vehettem észre.

-         - Akkor is megtörtént, ami megtörtént! – kiabált tovább. – És mi volt a múltkor avval az ismeretlen fiúval?

-         - Az nem ismeretlen fiú! Ő az új osztálytársam és Will bízik benne, tudod mit jelent ez! – akadtam ki.

-         - Nem érdekel, hogy az osztálytársad. Megtiltottam, hogy motorozz, mégis láttam, hogy annak a fiúnak a motorjáról szálltál le, így volt? – kérdezte villámló tekintettel.

-         - Nem azt mondtad, hogy nem ülhetek fel más mögé, hanem…

-         - Azt kérdeztem így volt? Annak a fiúnak a motorjáról szálltál le? – vonta fel a szemöldökét nyomatékosan rám nézve, halványan bólintottam. – Aztán meg itt csókolóztatok! – ő is felpattant és szemei egyre vadabban csillogtak. - Ki ez egyáltalán? Azt mondtad új osztálytársad. Hány napja ismered? Kettő?

-         - Három. – suttogtam.

-         - Szó nélkül eltűnsz, aztán hazaállítasz egy fiúval, akivel már nyaljátok-faljátok egymást? Mi van veled Kim? – nézett rám, a válaszokat várva.

-         - Mi van velem? Mi van velem? Elmondom én, mi van! Az, hogy téged egyáltalán nem érdekel, hogy mit érzek! Az a fiú az osztálytársam és annak ellenére, amit te hiszel róla nagyon jóravaló fiú. Aznap a parkban voltam, mert a barátaimnak focimeccse volt. Sokáig maradtunk én meg lekéstem a buszt. Damian felajánlotta, hogy hazahoz. Ha nem tiltottál volna el a motorozástól, semmi szükség nem lett volna rá. Az a csók pedig teljesen véletlen volt! – közbe akart szólni, de lecsitítottam. - Tudok vigyázni magamra és ezt te is beláthatnád. De téged ez nem túlságosan köt le és nem veszed észre, hogy az okoskodásaid helyett inkább a támogatásodra lenne szükségem! – ennyi, innen nincs visszaút. Teljesen kifakadtam. A szemembe könnyek szöktek, de nem zavart. Már jó ideje kikívánkozott belőlem ez az egész. – Mondtad te a baleset óta egyszer is, hogy Hajrá Kim! vagy, hogy Csak így tovább!. Neeem. Ilyet még csak ki sem ejtettél a szádon. A baleset óta egyre inkább úgy viselkedsz, mintha az apám lennél! – vetettem a szemére, mire a tekintete szinte villámokat szórt. Most azonban nem sértésnek szántam, hogy kihozzam a sodrából. Teljesen komolyan gondoltam. – Azt akarom, hogy olyan legyél, mint régen. Hogy ismét a bátyámként viselkedj, aki támogat. – a hangom elgyengült és szinte könyörgővé vált. Adam elfordult.

-         - Ha evvel azt akarod elérni, hogy visszakapd a slusszkulcsod, akkor rossz úton haladsz, úgyhogy felejtsd el! – mondta komoran, de nem nézett rám. Ebből tudtam, hogy valamennyire sikerült hatnom rá. – Túl veszélyes és még ha…

-         - Fogd be! Nem érdekel! – kiabáltam és a fejemet ráztam. – Nem értetted meg mi? Akkor ne is értsd! – csaptam az asztalra ismét, majd sarkon fordultam és elindultam… volna. De rögtön az első lépésnél elveszítettem az egyensúlyomat, ugyanis a korábban sérült lábam nem bírta a hirtelen terhelést.

-         - A francba! – kiáltottam fel. – Egyre jobb ez a reggel. – zsörtölődtem a fejemet rázva és amikor felnéztem Adam aggódó tekintetével találtam szemben magam. Nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, de elhessegettem. – Nem kell a segítséged! – kiáltottam rá és feltápászkodtam. – Hagyj békén! – mondtam és a táskámat felkapva amilyen gyorsan csak tudtam elsiettem. – Utállak – kiabáltam rá az ajtóból, aztán elindultam a suliba.

Szuper. Sikerült újból eléggé összevesznem Adammel. Dühösen botorkáltam el a suliig és semmi kedvem nem volt hozzá. Legszívesebben üvöltöttem volna.  Ahogy felértem a terembe leültem a helyemre. Legnagyobb csodálatomra Damian már ott volt, de épp csak egy pillantásra méltatott. Most nem igazán zavart. Így is túl zűrös volt a reggelem, nem akartam még ezt is belekeverni. Liz persze észrevette, hogy baj van és rögtön próbálta megnyugtatni a lelkem. Természetesen rögtön túlreagált mindent, de legalább sikerült felvidítania.

Suli után az épület előtt várakoztam Lizre, ugyanis együtt mentünk haza. A lépcsőn ültem az egyik térdemre könyökölve, amikor lépteket hallottam magam mögül. Ezen nem csodálkoztam, hisz nagyon sokan jöttek ki az épületből.

-         - Jól vagy? – szólalt meg az a valaki, mire felé fordultam. Damiannal találtam szemben magam. Leült mellém és a térdeire támaszkodva összekulcsolta a kezeit. A távolt fürkészte. – Hallottam, amikor Liz kérdezte, hogy összevesztél-e Adammel, vagy kivel és igennel válaszoltál. Ez ennyire kikészít?

-         - Te az ilyenekre odafigyelsz? – kérdeztem hitetlenül, de úgy tűnt várja a választ. – Igen. A bátyám az egyetlen rokonom és egy jó ideje már haragban vagyunk. – elkerekedett a szeme. Nem hiszem, hogy tudta, hogy Adam a bátyám. Azt hihette, hogy a pasim. Lehet, hogy féltékeny? 

-         - És miért vagytok haragban?

-         - Eltiltott a motorozástól. – feleltem egyszerűen. – Pedig az volt az álmom. A baleset őt jobban kikészítette, mint engem. – sóhajtottam, közben láttam, hogy Dam elfordította a fejét. – De akkor sem tudom elfogadni, hogy elvette az álmomat. – sütöttem le a szemem.

-         - A baleset miatt bicegtél ma is? – kérdezte, mire kérdőn néztem rá. – Igen észrevettem. - tette hozzá magyarázatként.

-         - Hát fogjuk rá. Vegyük úgy, hogy annak az utóhatásaként. – révedtem a távolba.

-         - Ha engem kérdezel, szerintem a bátyád aggódott érted.

-         - Nehogy már te is kezdd! Te nem tudsz semmit rólam! – pattantam fel… aztán vissza is ültem, mert a térdem megint csak nem akart elbírni.

-         - Jól van… Nyugi! Én megértelek. Nekem is a motorozás az életem. – magyarázta. Talán tényleg megért.

-         - Sziasztok! – csendült fel Liz hangja, amikor épp szólni akartam. 

Egyenesen a szemembe nézett és láttam, hogy bíztat. Elmosolyodtam. Kettesben voltunk és totál laza voltam. Ez szuper. Felálltam, mire Damian is felpattant és megfogta a karom, mintha meg akarna tartani. Liz mosolyogott.

-         - Meg tudok állni a magam lábán is. – mondtam nevetve Damiannak, mire a fiú elengedett és megadóan feltartotta a kezét.

-         - Jól van, jól van. Csak az előbb nem úgy tűnt. – szabadkozott, Lizhez fordultam.

-         - Indulhatunk? – kérdeztem, mire a barátnőm bólogatott.

Intettünk Damiannak és elindultunk. Hazafelé úton végig a fiúról ábrándoztam Liznek. Végignevettük az utat, így túlságosan gyorsan telt. Elbúcsúztam a barátnőmtől és besétáltam az ajtóhoz. A zárba illesztettem a kulcsot és bementem. Adam nem volt otthon. Felmentem a szobámba és elkezdtem tanulni. Hét óra felé jöttem le (igaz addig nem csak tanultam). Készítettem magamnak vacsorát és úgy tűnt Adam még nincs itthon. Kezdtem egy kicsit aggódni. Kiültem a teraszra, kezemben egy könyvvel és úgy várakoztam. Hamarosan besötétedett. A bátyám még mindig nem ért haza. Egyre jobban kezdett úrrá lenni rajtam az aggodalom. Mozgást láttam a kapunál. Valaki a kerítésnek támaszkodott. Letettem a könyvet és felálltam.

-         - Adam! – kiáltottam oda neki, mire az alak felém fordult.

-         - Nem talált. – válaszolt és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Közelebb mentem és megpillantottam az arcát.

-         - Damian! Mit keresel itt? – kérdeztem csodálkozva, mire szemeit lesütve elfordította a fejét.

-         - Beszélnem kell veled…