2013. augusztus 18., vasárnap

11.rész

Íme az új rész! Igazából nem akartam még feltölteni, de látva a komikat, már nem szerettem volna tovább várni, úgyhogy jó szórakozást!^^



Karikás szemmel ébredtem, mert sajnos nagyon későn sikerült álomba sírnom magam. A tükörhöz lépkedtem és megpróbáltam valamit kezdeni a borzasztó ábrázatommal. Feltettem némi sminket, hogy elfedjem a sötét karikákat. Eszembe sem volt suliba menni, úgyhogy csak összeszedtem pár cuccot egy kis táskába (iratok, mobil) és lesétáltam reggelizni. Adam már nem volt otthon, és nem hagyott semmiféle üzenetet. Ezen egy kicsit csodálkoztam, de nem nagyon foglalkoztam vele. Mikor végeztem, feltettem a napszemüvegemet, bezártam magam mögött az ajtót és neki vágtam a városnak. Ki kellett mozdulnom, és ahogy Liz mondta hideg fejjel át kellett gondolnom mindent. Semmi kedvem nem volt a négy fal között tespedni és ismerősökkel sem akartam találkozni.

Egész délelőtt a plázákat jártam, de nem vettem semmit. Dél körül kiültem a parkba kezemben egy kakaós csigával és végre átgondoltam mindent. Nyugodtan. Még mindig haragudtam Adamre, annak ellenére, hogy kiderült, végül is Damian okozta a baleset, de a bátyám továbbra is ragaszkodik a döntéséhez és én továbbra sem fogadom el. A helyzet annyit változott, hogy már nem csak a testvéremre voltam dühös, hanem Damre is. Egyikükre sem voltam túlságosan kíváncsi. Ebben voltam a legbiztosabb. Befejeztem az evészetet és lassan elindultam hazafelé. Mikor hazaértem Adam már otthon volt, de nem foglalkoztam vele. Ő sem velem. A szobájában dolgozott én pedig felmentem az enyémbe. Lefeküdtem az ágyamra és elkezdtem zenét hallgatni. Egyszer csak megcsörrent a mobilom.

-         - Halló. – szóltam bele kissé nyomottan.

-         - Szia, Kim! Hogy vagy? – kérdezte aggodalmas Liz hangon.

-         - Jól. – válaszoltam. – Sikerült mindent átgondolnom.

-         - Ennek örülök. – villanyozódott fel. – És mire jutottál?

-         - Utálom Damiant. – szögeztem le szárazon. – Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön, még akkor se, ha szeretem.

-         - Sajnálom. – szomorodott el. – Biztos, hogy ez a jó döntés?

-         - Biztos. – értettem egyet.

-         - Hát jó, te tudod. Ez a te döntésed. – sóhajtott fel.

-         - Örülök, hogy támogatsz. – mosolyodtam el halványan.

-         - Ez csak természetes… Kim!? – szólított meg, mikor épp le akartam tenni a telefont, mintha csak eszébe jutott volna valami. – Van kedved eljönni velem meg Willel holnap moziba? Lesz egy oltári jó film, amit Will meg akar nézni, nekem meg kéne némi támogatás.

-         - Ha nem zavarok, akkor szívesen. – egyeztem bele. – Úgy is szükségem van némi kikapcsolódásra. Mikor?

-         - Délelőtt 10-re, aztán meg beülnénk egy Mekibe kajálni, okés?

-         - Persze. Akkor holnap talizunk. – mosolyogtam és letettem a telefont és végigdőltem az ágyamon.

Másnap teljesen feldobódva ébredtem és keltem fel. A gardróbhoz sétálva választottam valami laza cuccot.
Felvettem egy korallszínű csőnadrágot, fehér topot és egy fekete békejeles, bő pólót. Feldobtam egy halvány sminket és elindultam a mozi felé. Olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen. Hirtelen elfeledkeztem minden problémáról, veszekedésről, pasikról. Moziba menni a két legjobb barátommal nagyon jó programnak ígérkezett. Amikor megérkeztem a jegypénztár mellett álltam meg és vártam Willékre. Nekidőltem a falnak és onnan néztem körbe, hátha megpillantom őket. De nem őket láttam meg. Ellöktem magam a faltól és karba fontam a kezem.

-         - Te mit keresel itt? – Léptem oda Damianhoz, mert ő volt az. 

-         - Will hívott, moziba. – válaszolta szűkszavúan, miközben elfordította a fejét.

-         - Micsoda véletlen! – zsörtölődtem, mikor megpillantottam az épp felénk igyekvő párt. – Liz! – szólítottam meg a barátnőmet és a könyökét megragadva messzebbre rángattam. – Damian mit keres itt? Azt mondtad, hogy csak te meg Will lesztek itt.

-         - Sajnálom Kim, Will azután hívta meg, miután én meghívtalak téged. – sajnálkozott, de nem tűnt olyan igazinak.

-         - Miért nem hívtál fel újra? Mondtam, hogy nem akarok vele találkozni! – dühöngtem.

-         - Én akartalak, csak…

-         - Hé, skacok! Van egy kis probléma! – jött oda hozzánk Will nyomában Damiannal. – Nem kaptam négy jegyet egymás mellé, csak kettőt-kettőt. – nézett rám szomorúan. Na, itt totál kiakadtam.

-         - És most mi lesz? – kérdeztem némileg pánikolva. 

-         - El kell döntenünk, hogy ki kivel ül. – válaszolt Will természetesen. Lizre néztem, aki időközben odahúzódott Willhez. Nem akartam őket szétválasztani. Felsóhajtottam.

-         - Rendben. Ti üljetek együtt. – néztem rájuk, olyan aranyosak voltak együtt. – Én majd ülök, evvel itt. – mondtam lesajnálóan. 

Nem, nagyon fűlt hozzá a fogam, de ez volt. Willnek és Liznek együtt kellett lenniük. Ők egymásnak vannak teremtve nem szakíthattam szét őket, csak azért mert haragszom Damianra. Inkább összeszorítottam a fogaimat. Will odaadta a jegyeinket és beültünk a terembe. Nem voltak benn túl sokan, amin csodálkoztam. Kevesen voltunk, de Will nem kapott négy jegyet egymás mellé, mi?! WIIILL!!! Lizék valahol középen ültek, mi pedig kicsit hátrébb, de ugyanolyan jól láttunk mindent. Az egész film alatt magamon éreztem Damian tekintetét, de felé sem fordultam. Többször megszólított, de én rá se hederítettem. Nem akartam vele beszélgetni. Csendben ültem és ettem a pattogatott kukoricát. A film végén együtt mentünk a McDonald’s-ba. Már egy óra volt mikor elkezdtünk enni, Will pedig folyamatosan nevettetett bennünket, így nem is nagyon tudtunk az evéssel foglalkozni. Legalább három órát töltöttünk el ott és annak ellenére, hogy Damian ott ült mellettem nagyon jól szórakoztam. Miután már elég időt töltöttünk a mekiben kimentünk a parkba és Willék hamarosan el is indultak hazafelé. Kettesben maradtunk Dammel egy padon. Csak pár percig bírtam.

-         - Azt hiszem, én megyek. – mondtam komoran. Nem sok kedvem volt kettesben lenni VELE. Felálltam és elindultam.

-         - Várj! – ragadta meg a kezem és felállva visszahúzott. – Kim, kérlek hallgass meg. – nézett a szemembe, de én elfordítottam a fejem.

Willék után indultam és lépteimet megszaporázva hamarosan utol is értem őket. Damian ott maradt a padon és térdeire könyökölve bámulta a földet.

-         - Kim! - kiáltott rám csodálkozva Liz, mikor beértem őket. – És Damian?

-         - Ő nem érdekel. – makacskodtam, mire Will is megfordult.

-         - Én, jól ismerlek Kim! – ragadta meg a vállaimat. – És tudom, hogy ez nem te vagy. Te mindig meghallgattad a mi verziónkat, ha nem is rögtön a veszekedéskor, de nem sokkal utána. Ez nem te vagy.

-         - Nehogy már az ő pártján állj! Az a srác tette tönkre az életem. – kiáltottam rá és leráztam magamról a kezeit.

-         - Én nem állok senkinek a pártján. De csak, hogy tudd Damiannak sem volt éppen az a nap a kedvence. – emelte fel a hangját minimálisan. – A szülei aznap közölték vele, hogy ők visszamennek Skóciába, amint találnak neki lakást. Ettől totál ki volt akadva, még ha titkolni is akarta. Se szó, se beszéd kirohant a házból és egész éjszaka az utcákat járta zsebre tett kézzel. Itt a parkban találtam rá, de akkor már a balesetről beszélt és a fejét fogta, hogy az ő hibája. Teljesen magába volt roskadva. De aztán sikerült összeszednie magát és a lazábbik énjét mutatnia feléd.

-         - De hát nem is tudta, hogy én ültem azon a motoron! – tiltakoztam, mire Will rám nézett. – Elmondtad neki? – kérdeztem elhűlve.

-         - Tennem kellett valamit. Aztán amikor meghallotta, hogy azt a gyalogost hibáztatod, úgy érezte be kell vallania neked az igazat, annak ellenére, hogy hevesen tiltakoztam. Hiszen tudtam, hogy hogy reagálnál. Ő mégis eléd állt és a következményeket elfogadva elmondott mindent. – teljesen elhűltem.

Will teljesen komolyan beszélt és ez látszott a szemén. Bízik Damianban és ettől biztos voltam benne, hogy az ő szándékai sem lehetnek rosszak. Az egész baleset egy véletlen egybeesés miatt volt. Mind a ketten hibásak vagyunk benne. Lehajtottam a fejem és elindultam visszafelé Damianhoz. El bírtam képzelni Will elégedett mosolyát a reakcióm láttán, de most egyetértettem vele. Csendben lépkedtem oda a padhoz, ahol a fiú ugyanúgy ült, mint amikor otthagytam.  

-         - Damian! – szólítottam meg, mire felém fordult. – Sajnálom. – mondtam, de csak csodálkozó pillantásokat kaptam válaszul. – Will elmondott mindent, azt is, hogy bűntudatod volt az egész miatt. De mindketten hibásak voltunk a balesetben. Nem kellett volna magadra vállalnod az egészet. Ha nem mondod el, hogy te voltál a gyalogos, akkor sose haragudtam volna meg rád. Miért mondtad el?

-         - Mert szeretlek! – nézett rám, mire elkerekedett a szemem. – Már akkor beléd estem, amikor először megpillantottalak, és egyre kevésbé tudtam együtt élni a gondolattal, hogy én okoztam a balesetet, pedig akkor még nem is tudtam, hogy amiatt eltiltanak a motorozástól. És amikor a minap azt mondtad, hogy szeretsz, hirtelen képes lettem volna bármit megtenni érte, hogy megbocsáss. Még a büszkeségemet is feladtam volna…

-         - Hallottad? – hűltem el, mire bólintott és megcsókolt. 

A csókja forró volt és szenvedélyes. Tele volt szerelemmel. Máris nem haragudtam rá, hanem át adtam magam a szerelemnek. A gyomrom összerándult. Az érzéseim Damian iránt teljes mértékben feltámadtak és megfeledkeztem a környezetemről és minden más érzésemről.

-         - Szeretlek. – suttogtam és megcsókoltam. 

Karjaimat a nyakába fontam és belemosolyogtam a csókunkba. Baleset ide vagy oda, már nem tudtam őt hibáztatni. Senkit sem hibáztattam. Senkire sem haragudtam. Csak végtelen örömöt éreztem. Megtörtént! VELEM! Belém szeretett a suli egyik legmenőbb sráca és be is vallotta nekem. Határtalanul boldog voltam.

-         - Kérlek, bocsáss meg nekem. – suttogta és ismét megcsókolt. Eltoltam magamtól.

-         - Még meglátom. – mosolyodtam el, de továbbra sem haragudtam rá. 

-         - Talán segíthetek meggyőzni a bátyádat, hogy engedjen motorozni. – nézett rám kérlelően, mire elmosolyodtam és megcsókoltam.

-         - Képes lennél rá? – kérdeztem, mire bólintott.

Hazakísért, de csak a kapuig. Csókkal búcsúztunk el egymástól, aztán viszonylag nyugodtan mentem be a házba. Felmentem a szobámba és levetettem magam az ágyra. Eddig bírtam. Boldogan felsikoltottam és határtalanul boldogan nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam Lizt.

-         - Liiiiz! – kiáltottam a telefonba örömtelien, mikor felvette. –Nem fogod elhinni mi történt!

-         - Mi történt, Kim, mondd már!

-         - Damian és én összejöttünk! – mondtam egy visszafojtott sikoly kíséretében, mire hallottam, hogy Liz felsikolt a vonal túloldalán.

-         - Mi van veletek? – hallottam meg Will hangját, biztos nevetett rajtunk, mire Liz ecsetelte neki a helyzetet. – Végre! Már azt hittem az életben nem valljátok be egymásnak az érzéseiteket. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-         - Te tudtál róla? – kérdeztem csodálkozva, de Will csak nevetett. Ez igennek hangzott.

1 megjegyzés: