20.rész

Nah... itt van az új rész, amivel siettem :D Remélem nem lett túl abszurd xD és hogy mindenre magyarázatot adtam, ami felmerült bennetek^^ Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket! xD

- Szia! - köszöntem mosolyogva a résnyire nyitott ajtónak, ami mögött úgy véltem, hogy a barátomhoz tartózkodik. De nem ő nyitott ajtót, hanem egy hosszú fekete hajú lány.

A mosolyom abban a szent pillanatban lefagyott. A hölgy idősebb volt nálam pár évvel. Hatalmas szemei olyan kékek voltak, mint Damainé. Arcán furcsa vigyor ült. A lábam a földbe gyökerezett. Nem tudtam mit higgyek. A lány félreállt az ajtóból és intett, hogy lépjek be, de nem szólt semmit. A hideg rázott. Valahonnan olyan ismerősnek tűnt az arca. Mintha már láttam volna valahol… De nem, tuti nem találkoztam még vele!

-  Mad! - hallottam meg Damian hangját. - Mondtam, hogy maradj csak, én kinyitom. - hangja vidám volt és lágy. Gondoskodó. Velem csak akkor beszél így, amikor vigasztal. Máskor inkább poénra és nevetésre veszi a figurát.

Hamarosan őt magát is megpillanthattam. Otthoniasan volt öltözködve. Egy rövidnadrág és egy egyszínű póló volt rajta. Mégis szívdöglesztően festett. De sajnos nem sokat gondolkozhattam ezen a tényen. Valahogy sokkal inkább lekötött az ajtónál ácsorgó csendes lány. Damian szavaira csak bólogatott. A barátom pedig teljesen elhűlt a látványomra.

- Kim…. - ejtette ki a nevem, úgy tűnt az ő lába is igencsak gyökeret vetett. - Megmagyarázom! - kiáltotta, mikor úgy szemeibe is visszatért a szokásos csillogás.

- Azt jól teszed… - bólogattam hevesen. A szívem ezerrel vert, a pulzusom valahol az egekben járt és eszében sem volt lejjebb ereszkedni. Damian közelebb lépett.

- Kim… Bemutatom Madisont. - sóhajtotta és látszott az arcán, hogy eléggé frusztrálja a helyzet.

A név említésére éreztem, hogy kiszaladt a vér az arcomból. Az ájulás kerülgetett. Végre rájöttem, hogy honnan volt olyan ismerős a lány. Hisz már láttam. Amikor a patakparton ücsörögtünk, Damian mutatott róla egy fényképet. Ő a nővére! De ez, hogy lehetséges?! Hisz meghalt! Nem értettem a helyzetet, viszont már nemigen álltam a lábamon. A lány még mindig nem szólt egy szót sem.

- Damian… Kérlek, mondd, hogy Madison nem a nővéred. – kérleltem a barátomat, csekélyke reménnyel. Nem akartam elhinni, ami történt. Hisz, aki halott az nem támadhat fel! Ezt a saját káromon tanultam meg…

12 éves voltam. Már igencsak április közepén jártunk és nagyszerű idő volt. Lizzel és Willel épp a játszótéren voltunk. Fogócskáztunk. Kicsit tovább is kinn maradtunk a kelleténél, de olyan jól szórakoztunk, hogy észre sem vettük az idő múlását, Adam meg nem jött értem, szóval nem is nagyon zavartattam magamat. Már szürkült, amikor elindultunk hazafelé. Az utcasaroktól a házunkig fogócskáztunk. Mivel én voltam a leggyorsabb szinte végig csak magam mögé pillantgattam, hogy lássam, mennyire vannak a többiek lemaradva. Nevettem.

-         - Úgyis én fogok nyerni! – kiáltottam nekik, ők pedig csak kiöltötték rám a nyelvüket. 

Már akkor tökéletes volt köztük az egyensúly. Előrefordultam, hogy szemrevételezzem a célt és megtorpantam. A házunk előtt két villogó rendőrautó állt. Mit keresnek azok ott? – gondoltam. Az arcomról rögtön lefagyott a mosoly. Lassan Willék is beértek engem. Kérdőn néztek rám.

-         - Miért álltál meg? – nem szóltam semmit, csak a házunk előtt parkoló rendőrautókra mutattam. 

Nekik is lefagyott a mosolyuk. El bírtam képzelni, hogy nekik is valami hasonló dolog járhatott a fejükben, mint nekem. Mit keresnek a házunk előtt? Újra elkezdtem futni, de most már kétségbeesésemben. Lizék futottak utánam. Kapkodva nyitottam ki a kaput és rohantam fel a lépcsőn. Szinte berontottam a házba. Körbenéztem, a konyhából fény szűrődött ki, odamentem. Döbbenten álltam meg az ajtóban. A konyhaasztalnál ott ült Adam és vele szemben egy rendőrnő, a rendőrnő mögött pedig ott állt másik pasas. Érkezésemre mindannyian rám pillantottak. A bátyám arca nyúzott volt, és elkeseredett. A három álló rendőré pedig sajnálkozó. Nem értettem.

-         - Adam, mi folyik itt? – kérdeztem némileg pánikos hangon. A bátyám nem szólt semmit, csak visszafordult az asztal fejé és lesütötte a szemét. Szomorú volt, mérhetetlenül szomorú és összetört. Sosem láttam még ilyennek. A mindeddig ülő rendőrnő most felállt.

-         - Részvétem Mr. Dawton, – nézett a bátyámra. – Miss Dawton. – nézett rám is, szemeiben valóban részvét volt. 

Odalépett hozzám és összeborzolta a hajamat. A három krapek követte és elindultak a kijárat felé. Adam is felállt és az ajtóig kísérte őket.

-         - Még egyszer nagyon sajnálom, hogy így kellett megtudniuk. Részvétem. – mondta lesütött szemmel, ám most már nem hangzott olyan igazinak. 

Nekem mégis ott csengett a fülemben a hangja. Részvétem… Részvétem… Egyre inkább kezdett rossz érzésem lenni. A kezem izzadt volt, a szívverésem heves. Egyre csak ismételgettem magamban a szót. Általában akkor szokták ezt mondani, ha meghal valaki. De ki halt meg? Egyre jobban bepánikoltam. Nem is vettem észre, hogy közben a rendőrnő és a pereputtya kiment, Adam pedig odalépett hozzám és leguggolt mellém. (Na, igen, akkor még alig értem a mellkasáig), Liz és Will pedig a fal mellett ácsorogtak. Értetlenül bámultak rám. Mint később elmondták falfehér voltam, olyan, mint aki ott gyökerezett le.

-         - Kimy… Kimy… - szólongatott a bátyám és az arcomat simogatta. Feleszméltem. Továbbra sem értettem a helyzetet.

-         - Valami nagy baj történt igaz? – kérdeztem gyenge hangon, mire a bátyám bólintott. Megremegett a kezem. – Adam, mi történt? – a hangom is remegett, tudtam, hogy valami nagyon rosszra kell számítanom. A bátyám eleresztett.

-         - Várj egy percet. – simította meg az arcomat még egyszer, majd ránézett Willékre. – Kikísérem a barátaidat. – mondta. 

Ők kérdőn néztek rá, de követték. Félszegen intettem nekik egyet. Liz egy bátorító mosolyt küldött felém, majd kilépett az ajtón, Will és Adam társaságában. Én ott maradtam egyedül az előszobában és bámultam magam elé. Mi lehet, ami ennyire elkeserítette a bátyámat. A mindig vidám és vigyorgó bátyámat? Nehezen tudtam elképzelni ilyen dolgot. Lekuporodtam a fal tövébe és rá vártam. Nem egy percig kísérte ki Lizéket. Perceken keresztül beszélt hozzájuk. Legalábbis csak ezt tudtam elképzelni, hacsak nem kísérte őket haza, igaz ahhoz túl messze laktak. Nagyjából egy negyed óra múlva jött be és szomorú szemeivel rám nézett. Odalépkedett hozzám és leguggolt mellém.

-         - Gyere, menjünk be a szobába, itt nagy a huzat – mondta lágyan és a kezét nyújtotta. 

Megfogtam és gépiesen követtem őt a nappaliba. Leültem a kanapéra és ránéztem a bátyámra. Arca soha nem látott komolyságot tükrözött. Kék szemei végig az én arcomat pásztázták, de mintha most keskenyebbnek tűntek volna. Ráadásul olyanok voltak, mintha Adam az elmúlt két napban egy szemhunyásnyit sem aludt volna. Állát rendezett borosta borította, s akkor százszor érettebbnek tűnt, mint addig bármikor. 10 év korkülönbség van köztünk, de még sosem láttam, hogy így meglátszott volna rajta, hogy mennyi idős. Ő akkor már a 22-t taposta. Már rég felnőtt volt, pedig addig a pillanatig ez nem túlságosan tűnt fel nekem. De aznap igen…

Viszont már egyre jobban kezdtem kiakadni. Már a hideg rázott a gondolattól, hogy valami nagyon rossz dolog történt és én még csak azt sem tudtam mi az.

-         - Adam, mondd már! – kérleltem pánikolva. Odaült mellém és a szemembe nézett.

-         - Kim… - sóhajtott és úgy tűnt nehezére esik elmondania. – Fogalmam sincs, hogy mondhatnám el neked… Anyáék… meghaltak autóbalesetben… - mondta ki savanyúan és elfordította a tekintetét.

Mintha egy hatalmas husánggal csaptak volna fejbe, hirtelen nem kaptam levegőt, a szemembe könnyek szöktek.

A kezeim remegtek és nem akartam elhinni, amit Adam mondott. Ennek ellenére a történtek őt igazolták. A szívem ezerrel vert, mégis éreztem, ahogy az erő elhagyja a végtagjaimat.

-         Adam… mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy csak viccelsz és, hogy ez csak egy későn elsütött áprilisi tréfa. – könyörögtem neki remegő hangon, de ő nem mondott semmit, csak megrázta a fejét. – Nézz rám! – kérleltem, mire eleget tett a kérésemnek. Kerestem a szemében a cáfolatot, de nem leltem benne semmit csak mérhetetlen szomorúságot és KÖNNYEKET! – Adam… kérlek, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc! – könyörögtem neki tovább, de már tudtam, hogy nem viccel.

-         - Kim… ez nem vicc! – mondta nyomatékosan és komoran. Két kezével megragadta a vállaimat és a szemembe nézett. – Anyáék meghaltak! Autóbalesetet szenvedtek! Már csak mi vagyunk… egymásnak… - hangja a mondatok végére teljesen elvékonyult és szeméből kicsordult egy könny. 

De nem engedett többet. Nem akarhatta, hogy sírni lássam. Én azonban nem bírtam ki. Kitörtek belőlem a könnyek. Patakokban folytak végig az arcomon. Adam magához szorított és az ingjébe zokogtam, miközben egyre csak a szüleimet szólítgattam, tudván, hogy úgysem fognak válaszolni.

Órákig csak sírtam és sírtam. Nem tudtam gátat vetni a könnyeimnek és egy idő után álomba sírtam magam. Az elkövetkező egy év kínszenvedés volt számomra. Nagyon nehezen szoktam hozzá az új helyzethez. Szinte minden nap vártam rá, hogy anyuék belépjenek az ajtón és a nyakukba ugorhassak, ők pedig nevetve közöljék, hogy hazajöttek. De persze ez nem történt meg. Hisz lehetetlen volt, a holtak nem támadhatnak fel. Idővel ebbe is belenyugodtam…

-         - Kim… Madison a nővérem. – megtörtént az amitől féltem. Madison elvileg halott, de akkor nem lehet itt. Mi a fene folyik itt?

-         - Azt hiszem, le kell ülnöm. – sóhajtottam.

Damian bevezetett a konyhába és leültetett az asztalhoz. Megkínált egy csésze kávéval. Elfogadtam. Madison, a szótlan nővérke is követett bennünket és ő is leült az asztalhoz és maga elé bámult. Valahogy még mindig volt valami furcsa a tekintetében.

-         - Azt hiszem, tartozom neked némi magyarázattal. – sóhajtotta Damian.

-         - Én is azt hiszem. – értettem vele egyet. – Elvégre azt állítottad, hogy a nővéred meghalt egy autóbalesetben.

-         - Nah jó… ez kicsit komplikáltabb. Ő itt valóban a nővérem és tényleg autóbalesetet szenvedett. – sóhajtotta és ránézett a testvérére. – És abban sem hazudtam, hogy meghalt… - közbe akartam szólni, de csendre intett. – Nézz rá… Észrevetted, hogy egy szót sem szólt, mióta ideértél? - nézett rám kérdőn. Bólintottam. – A baleset előtt be nem állt a szája – fanyarul elmosolyodott és megsimította a nővére arcát, aki láthatóan alig reagált erre. – Mindig mosolygott. Az a baleset őt magát vette el tőle. Három hónapig feküdt kómában és a fejsérülése miatt teljesen elvesztette a korábbi életét. – rám nézett. Együtt érzően megérintettem a vállát és halványan elmosolyodtam. – Ezért mondtam, hogy meghalt. Ugyanis azt a nővéremet, aki a baleset előtt volt elveszítettem. – odaültem mellé és átkaroltam a vállát.

-         - Sajnálom. – mondtam és egy puszit nyomtam az arcára. Ránéztem Madisonra és egy pillanatra elszomorodtam. A lány mintha nem értette volna, hogy mi történt eddig. Talán meg se értette…

19.rész

Szijasztok! Tudom, hogy azt ígértem, hogy mostmár sűrűbben fogom hozni a részeket, ennek ellenére mégis hosszabb idő telt el e között és az ez 18. között, mint a 18. és a 17. között. Sajnos nem tudtam úgy írni, ahogy számítottam. Viszont elgondolkoztam rajta, hogy még mennyi rész várható és a bűvös szám az 5-6 lett. Igen, ,most úgy tűnik, hogy már csak ennyi van hátra a végéig, de utána el fogok kezdeni egy újat, ami teljesen más témájú lesz, mint az eddigi blogjaim, de erről majd később^^


Még mielőtt azonban elkezdődne a rész, még egy apróság. A blogversenynek meg lett az eredménye és ez a blog az 5. lett a 8-ból. Hát nem egy dobogós helyezés, de örülök neki. Köszönöm!

Nah, de mostmár itt a várva várt új rész! Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket^^

*Kim szemszöge*

AZ óta a nap óta eltelt majd egy hónap. November közepét tapostuk már. Az időjárás szürke volt, hideg és ködös. A hangulatom is nagyjából ezt tükrözte. Erőltetett álmosolyom mögött ugyanis elbújt a fásult, kedvetlen énem.

A motorozástól való félelmem teljesen eluralkodott rajtam és ezért nagyon utáltam magam. Egyszerre vágytam rá és akartam messziről elkerülni. Eleinte minden reggel vettem a bátorságot és megközelítettem a járművemet, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy fel is üljek rá. Aztán már elmaradt. A motorom hetek óta a garázsban ácsorog és még csak rá sem pillantottam. Pedig szerettem volna újból érezni azt a felszabadultságot, amit korábban ez a sport okozott. A mellkasomba csapó szelet, a hajamba kapó levegőt. Végig akartam száguldani egy úton, versenyezni Damiannal. De túlságosan is féltem. Ő is és Lizék is mosolyogtak rám és kerülték a témát a kedvemért. Olyanok voltak, mint a többiek. Mintha nem is történt volna semmi. A többiek számára nem is történt, de ők tudták. De örültem neki, hogy elfogadták azt, amit el akartam hitetni velük. Elhitték, hogy minden rendben van. Csak Damianon láttam néha, hogy bántja a dolog. Az elmúlt időszakban a barátom számtalanszor próbált meg rávenni arra, hogy visszaüljek a járműre. Kár volt a sok erőfeszítésért. Haragudtam magamra, amiért nem tudok a kedvére tenni, habár november közepéhez közeledve már ő is kezdett felhagyni a bíztatással. Én már elveszítettem a reményt. Esténként egyre többször gondoltam rá, hogy itt a vége, meg kéne szabadulnom tőle, még ha az annyira fáj is. De még nem tudtam rászánni magam. Valahogy az, hogy Damianon néha megpillantom elveszett reményem egy-egy szikráját, ellenzi eme döntésemet. Miért? Miért ilyen nehéz ez?

November 20-át írtunk. Hazafelé tartottunk a suliból a szokásos módon. Damian mögött ültem a motorján, ám olyannyira elhatalmasodott rajtam az iszony, hogy úgy szorítottam magamhoz a barátomat, hogy csodálkoztam, hogy kap levegőt. Megállt előttünk, de le se szállt a motorjáról, úgy csókolt meg. Azt mondta siet, így nem tartottam fel sokáig.

-         - De azért, ugye otthon leszel? – néztem rá bociszemekkel, mire bólintott.

-         - Miért kérded? – mosolygott.

-         - Csak mert olyan korán elmész, és mi van, ha beszélni akarok veled? – néztem rá, ugyanolyan kérlelő szemekkel.

-         - Telón végig elérhető leszek a nap további részében, tehát ha a pszichodokira lenne szükséged, az folyamatosan rendel. – vigyorodott el és megcsókolt.

Aztán a fejébe nyomta a bukóját és elhajtott. Pár percig ott álltam még a kapuban és bámultam utána. Zsebre tett kézzel mentem be a házba és egyenest a szobámba vonultam. Megírtam a házimat és tanultam is némi szóbelit. Bemagoltam egy teljes francia szöveget, hátha összeszedek egy hármast elven, mivel másnap franciaóránk volt. A kedvencem… No comment.

Mikor végeztem a tanulással fogtam az iPodomat és az ágyamra heveredve elkezdtem zenét hallgatni. Mostanában ez töltötte ki a délutánjaimat. Willnek és Liznek majdnem mindig volt valami dolguk. Néha kicsit rosszul esett, hogy mindig elrohantak, de tudtam, hogy így a legjobb. Végül is nem lóghatok mindig a nyakukon. Együtt is kell lenniük valamikor. És így legalább nekem is jutott némi egyedüllét és gondolkozási idő.

Nem tudom mennyi ideig feküdtem az ágyamon, fülemben a fülessel, a plafont bámulva, de elég hosszú ideig. Már x-edjére ment a szám, amit épp hallgattam, de nekem ez fel se tűnt. Egyre csak pörgött az agyam. Megoldást akartam találni a problémámra. De nem jutottam semmire. Tele voltam érvekkel. A motorozás ellen és mellett is volt egy csomó. Képtelen voltam dönteni. Pár óra elteltével csalódottan rántottam ki a fülhallgatót a fülemből és ültem fel az ágyamon. Átmentem Adam szobájához és bekopogtam. Nem szólt ki senki és nem is nyitott ajtót. Benyitottam. Nem volt ott. Lementem a konyhába és a hűtőn ott volt a megszokott cetli. El sem olvastam, tudtam mi volt rajta. A bátyám így adta a tudtomra, hogy miért nincs itthon. Igazából az nem túlságosan érdekelt, hogy miért, nekem elég volt annyi, hogy hagyott nyomot maga után. Ittam egy bögre teát aztán lementem a garázsba. Minden bátorságomat összeszedve odaléptem a motoromhoz és lerántottam róla a fóliát. Mélyeket lélegezve léptem egyre közelebb és közelebb, majd megfogtam a kormányt. Már lendítettem volna a lábamat, hogy ráüljek, de ekkor ismét felvillantak előttem azok a fényszórók. Megremegett a kezem és hirtelen hátraugrottam. A szememből kicsordult az első könny, de a többit visszafojtottam. Megkomolyodva vettem a kezembe a fóliát és terítettem vissza a járműre. Döntöttem. Nem fogok többé motorozni. Ez a pillanat teljes mértékben ráébresztett arra, hogy esélyem sincs. Egy hónapja bénázok itt és ennek már semmi értelme. El kell fogadnom, hogy ez van. Talán így kellett lennie. Ez a baleset biztos a sors akarata volt és az volt a célja, hogy leszálljak a motorról. Hát ha ez így van, akkor a sors megkapta, amire vágyott.

Kedvetlenül felmentem a szobámba és fogtam a telefonom. A névjegyzékből kikerestem Damiant és már épp fel akartam hívni, amikor meggondoltam magam. Ezt személyesen kell vele megbeszélnem! El akartam mondani neki, hogy mire jutottam, hisz eddig szerintem többet tett azért, hogy visszaüljek a motorra, mint én. Nem akartam lelombozni, de joga volt hozzá, hogy tudja és különben is. Nem akartam azt látni, hogy úgy erőlködik, hogy közben én már teljes mértékben lemondtam a dologról.

Átöltöztem valami viszonylag vidám neon cuccba, (hogy legalább a ruházatom jó hangulatot tükrözzön) ami a következőkből állt:

fehér-zöld csíkos póló, fehér farmer, zöld magassarkú (igen most már fel mertem venni, igaz nem tudok benne annyit menni, mint korábban, de na, az van), fehér sál, némi zöld kiegészítő, megy egy zöld dzseki. A hajamat kontyba kötöttem (vagy valami olyasmibe). Aztán a telómat zsebre téve elindultam Damianhoz.

Ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a hűs novemberi levegő. Körbenéztem, már szürkült. Ránéztem az órára, ami szerint már elmúlt hat óra. Nem baj. Zsebre tett kézzel indultam el a barátomhoz. Ez elmúlt egy hónapban rengetegszer jártam nála. Csinos kis lakása van, olyan fiús. Egyedül él, a szülei Skóciában vannak. Annyira tudom sajnálni szegényt. Én sem élek a szüleimmel, de nekem itt van Adam, ő pótolja őket. De Damian azt mondta, neki ez megfelel. Nem vitatkoztam vele, ő tudja. De azért megpróbáltam minél több időt vele tölteni.

Lassan befordultam az utcájukba. Megpillantottam a házat, amiben a –nem túl kicsi – lakása található. A lakásának az ablakaiból fény szűrődött ki. Ezek szerint tényleg itthon van gondoltam mosolyogva. Zsebre tett kézzel caplattam fel a lépcsőn és mentem be a házba. A lakásához érve becsengettem. Hallottam a kilincs csörgését és láttam, hogy az ajtó nyílik. Még éppen hogy csak résnyire volt nyitva az ajtó, amikor csengő hangon ráköszöntem a barátomra.

-         - Szia! – mosolyogtam, de nem ő nyitott ajtót, hanem egy hosszú fekete hajú lány…

18.rész

Ééés itt van! Sajnálom, hogy csak ilyen későn, de mostantól próbálok minél sűrűbben jelentkezni (kérdés, hogy sikerül-e) Na de jó szórakozást és komiban várom a véleményeteket!!! ^^ Remélem tetszeni fog.!

Valaki megérintette a vállamat. Felkaptam a fejem.

-         - Kim, jól vagy? – hallottam meg a kézhez tartozó aggódó hangot. Adamé volt. Halványan elmosolyodtam és felálltam. – Damian elmondott mindent. - A szemem sarkából szemügyre vettem a sarokban alvó Damiant. Már ő sem aludt. Karba tett kézzel figyelt minket. Nem akartam válaszolni a kérdésére.

-         - A reggeli az asztalon, egyetek. – mondtam nekik és én már le is ültem az egyik székre. Ők ketten is követték a példámat, de nem fogtak hozzá, csak engem néztek. Megpróbáltam nem venni tudomást róluk. Felálltam és töltöttem magamnak kávét. – Kértek? – néztem rájuk. 

Nem válaszoltak. Gondolom tüntetőleg… Ezek összeesküdtek ellenem. Megvontam a vállam és nekik is öntöttem, aztán hozzáfogtam a reggelimhez. Rájuk sem néztem. Pár pillanat múlva már ők is ettek és a kávéjukat is boldogan szürcsölgették. Nah, tudtam én, hogy mi kell nekik! Nem ettem túl sokat, nem volt figyelemreméltó étvágya, úgyhogy hamarosan végeztem és hátradőlve bámultam a fiúkat. Kevés gondolkozás után is rájöttem, hogy nem alhattak valami sokat, sokáig fenn lehettek. Szemeik alatt sötét karikák húzódtak, arcuk fásult volt és nyúzott. Tekintetükben reménytelen fáradtság tükröződött. Tényleg nem alhattak túl sokat és ez az én hibám volt. Lesütöttem a szemem. Futtában a faliórára is ránéztem. Éppen hogy elmúlt hat óra. Már két órája, hogy felkeltem. Hat óra! És ma még suliba is kell menni. Na ez az, amihez végképp nincs türelmem. Legszívesebben bezárkóznék a szobámba egyedül. De nem teszem, mert a végén az lesz mint tegnap este és totál kikészítem a fiúkat. A legjobb az, ha megpróbálok jó képet vágni a dolgokhoz. És… ami a legnehezebb… elfelejtem a motorozást. Ugyanis erre jutottam. Mindenki boldog lesz… gondolom. Adamnek sem kell aggódnia értem, ráadásul a motoromat is el lehet adni, így annak a karbantartásával sem kell foglalkozni. Én pedig nem esem kísértésbe. És különben is mi értelme olyanra vágyakozni, amitől félek? Ezek és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben.

-         - Kim! Kiiim! – lökte meg Damian a vállamat. – Már vagy ezerszer szóltam. Nem figyelsz? Valami baj van? – nézett rám aggódva. Megráztam a fejem.

-         - Nem. Minden rendben van. – mosolyodtam el erőltetetten. 

Ez az! Ezt kell tennem, azt kell hinniük, hogy minden rendben. És így is kell lennie. Nem akarom én ezt. A baleset óta szinte csak rossz dolog történik velem. A veszekedések Adammel, a motorozás hiánya, most pedig ez. Az egyetlen jó dolog, ami történt az Damian. Legalább annyira szeretem őt, mint Adamet, ha nem jobban. Ő életem szerelme és talán neki kellene az új álmomnak lenni a motorozás helyett. Arról itt és most le kell mondanom.

-         - Menj és tusolj le! Ahogy elnézem, rád fér. – mosolyodtam el haloványan. A bátyámra pillantottam. – Adam megmutatja, hol a fürdő és ad neked tiszta ruhát is. Türcsit meg találsz a fürdőszobaszekrényben. De rá fogsz jönni. – avval elhessegettem és sokatmondó pillantást vetettem a bátyámra.

Adam egy hatalmasat sóhajtva indult el felfelé, intve Damnek, hogy kövesse. Én pedig ott maradtam és komoran szedegettem össze a reggelink maradékait. A csészéket összeszedve akaratlanul is még jobban elszomorodtam. A fiúk egy csomó kávét öntöttek magukba, ez is csak azt bizonyította, hogy alig aludtak. Elmosogattam és elraktam a maradék kaját. Mire végeztem, már mindketten frissen és viszonylag üdén jöttek vissza. Nagy levegőt vettem és mosolyogva néztem rájuk. Csak reméltem, hogy nem veszik észre, hogy nem túlságosan valódi az ajkaimat ékesítő vigyor. Damian odalépett hozzám és átkarolta a derekamat. Egy gyengéd csókot nyomott a homlokomra és halványan elmosolyodott.

-         - Látom megnyugodtál. – magához szorított. 

Adam karba tett kézzel állt az ajtófélfának dőlve. Ő is mosolygott. Ezek szerint nem vették észre. Ez valahogy megkönnyítette a dolgomat. De sajnos közben eltelt az idő. Ideje volt elindulni a suliba. Ezt Damiannak is jeleztem. A barátom felkapta a hátizsákját (ami tegnap óta ott hevert a fogas alatt, és amiben természetesen még a tegnapi tankönyvek voltak, igaz ő ezen nem zavartatta magát) és a sisakját, majd én is követtem a példáját. Elköszöntünk Adamtől és kiléptünk az ajtón. Az első, amit megpillantottam az a motorom volt. Egy pillanatra megtorpantam. Ismét felvillantak bennem a baleset eseményei. Teljesen bepánikoltam. Már, anélkül is előjön, hogy felülnék a motorra?! De aztán sietve próbáltam a legjobb formámat hozni, nehogy észrevegyék ezt az aprócska kilengést. Vállamon a táskámmal, hónam alatt a sisakommal lépkedtem egyre közelebb Damian járgányához. Eszembe sem jutott a sajátomhoz menni. Még így is remegtem belülről. A félelem teljesen átitatott. A szívem egyre hevesebben vert, ahogy közelebb értem a járműhez, a pulzusom az egekben volt. Kívülről mégis próbáltam magabiztosnak látszani. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy minden rendben. Nekem is. Végül csak odaértem, a fejembe nyomtam a bukómat és felültem Damian mögé a motorra. Átkaroltam a derekát és magamhoz szorítottam. Nem akartam elengedni, semmiképp. Összeszorítottam a szemeimet. A két fényszóró most is felderengett előttem. Damianra gondoltam. Benne megbízok. Még jobban magamhoz öleltem, szegényből talán időközben még a szuszt is kinyomtam. Az út egyébként nem volt túl hosszú, pár perc alatt megtettük, mint általában, nekem mégis évszázadoknak tűnt. Mikor leszálltam a motorról, mintha megkönnyebbültem volna. Megkönnyebbültem? MI?! Ez lehetetlen! Neem! Én ezt nem akarom! A motorozás számomra a lazítást jelenti, nem pedig a terhet… éreztem, hogy az első könnycsepp hamarosan kicsordul a szemem sarkából. NEM! Erősnek kell lennem! Nem hagyom magam! Visszafojtottam a könnyeket és egy mosolyt erőltettem az arcomra. Dammel kézen fogva indultunk el a suli felé. A bejárati ajtónál összefutottunk Lizzel és Willel, akik mosolyogva köszöntöttek bennünket. A legjobb barátnőm a nyakamba ugrott.

-         - Naaa, hogy tetszett a meglepi? – nevetett. Kérdőn néztem rá. Aztán leesett. Ezek szerint ők is tudtak róla. Will is várakozóan pillantott rám. Damian a szeme sarkából figyelt. Magamon éreztem a tekintetét.

-         - Aham… - mondtam halkan, és lassan már nem tudtam visszafojtani a sírást. De erősnek kellett lennem. – Megbocsátotok? El kell mennem a mosdóba. – mondtam halványan mosolygva és meg sem várva a válaszukat berohantam az épületbe, otthagyva őket.

*Liz szemszöge*

Mikor felkeltem már alig vártam, hogy találkozzak Kimmel. Kíváncsi voltam a reakciójára a meglepi kapcsán. Adam természetesen minket is beavatott.  Nagyon izgatott voltam. Mikor Will és én beértünk a suliba Kimék még nem voltak ott, tehát úgy döntöttünk, hogy megvárjuk őket az ajtóban. Hamarosan be is futottak, Dam motorján ülve. Kicsit furcsálltam a dolgot. Hisz, ahogy én az önfejű barátnőmet ismerem, tuti, hogy ragaszkodott volna ennyi idő után a sajátjához. De talán Damian közelsége kellett neki, vagy Adam még mindig túlaggódja magát. Viszont az is megdöbbentett, hogy a barátnőm szinte felpattant a járműről, mégis próbáltam pozitív dolgokra gondolni. Biztos csak el akarja újságolni a dolgot. Habár általában, ha hasonló történik, akkor rögtön sikoltozva felhív. De nem tette. Mindegy… Időközben odaértek hozzánk és a nyakába ugrottam. Ő viszont nem tűnt túl lelkesnek. Rákérdeztem a meglepire, és úgy látszott megdöbbentette, hogy tudunk róla, de nem baj. Viszont csak egy aham-ot vágott rá, aztán elrohant. Kérdőn néztem Damianra.

-         - Oké… Tudni akarom, mi folyik itt! Összevesztetek vagy mi a szösz? – néztem vádlón Damre, mire az védekezőn maga elé emelte a kezét és megrázta a fejét. – Hát akkor?

-         - Semmi nem történt. – szögezte le röviden.

-         - Ne szórakozz már haver! – fordult felé Will is karba tett kézzel, összeráncolt szemöldökkel. Úgy tűnt őt is igazán érdekli a dolog. Hát nem csodálkozom. Mindkettejükről lerítt, hogy baj van.

-         - Nehogy azt hidd, hogy nem látjuk. – tettem hozzá a barátom mondandójához. – Látszik rajtatok, hogy valami nincs rendjén.

-         - A meglepetés bebukott… - sóhajtotta, és elfordította a fejét. Belesett a folyosóra, amin Kim tűnt el az imént a sereglő diákok közt.

-         - Damian! Mondd már el! Ne kelljen minden harapófogóval kiszedni belőled! – kiáltottam rá, mire lecsitított. Láttam, hogy Will is legalább annyira kíváncsi a válaszokra, mint én.

Erre Damian már mindent elmondott mindent. Elmondta, hogy Kim eleinte nagyon örült a meglepetésnek, és határtalanul boldog volt, vagy legalábbis úgy tűnt. Aztán felült a motorjára és hamarosan leszédült, majd zokogva rohant be a házba. Azt mondta, hogy fél a motorozástól, ami az álma. Tudtam, hogy ez mit jelent Kim számára. Teljesen össze lehet törve. Besandítottam a folyosóra és még mindig nem láttam barátnőmet. Mekkora akaraterő kellhet neki ahhoz, hogy fenntartsa a látszatot, hogy minden rendben, hisz csak mi, aki a legjobban ismerjük, látunk át az álcáján. Felsóhajtottam.

-         - Szegény… Mit tegyünk most? – néztem kérdőn és már egyáltalán nem mosolyogva Damianra. Végigfuttatta rajtunk a tekintetét.

-         - Adam is és én is tudjuk, hogy mindez csak egy álruha Kim számára, és gondolom ti is láttátok. Legbelül teljesen maga alatt van.. – Nem is kellett mondania, azt magamtól is tudtam. – Van egy olyan érzésem, hogy azt latolgatja, lemond az álmáról, viszont az… - nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam.

-         - Akkor teljesen összetörne! – Damian bólintott.

-         - Rá kell vennünk, hogy legyőzze a félelmét. Viszont addig, úgy kell tennünk, mintha nem vennénk észre, hogy valami nincs rendben. így azt hiheti, hogy minden rendben van. – sóhajtott. – Legalábbis remélem. Ez az egész Adam terve. Szerintem beválhat. – tette hozzá. – Nekem is megvan a magam terve, és csak remélni tudom, hogy ti is és Adam is belementek, habár csak a végső esetre tartogatom… - tekintete megállapodott. Abba az irányba fordultam, amerre ő nézett és megláttam Kimet. Felénk közeledett. – De a legfontosabb, hogy visszaédesgessük a motorjára. – hadarta el gyorsan, mielőtt még a barátnőm odaért volna hozzánk. 

Mikor Kim megérkezett, már mind fényesen mosolyogtunk. Dam átkarolta a vállát, Will pedig magához húzott engem. Egy pillanatra elkomorodtam és komolyan végignéztem a társaságunkon. Hamis mosolyok, álarcok és mögöttük komor, összetört lelkek. Ezt láttam. Belegondolni is rossz volt, hogy valóban így állunk.

17.rész

Nah itt az új rész. Sajnálom, hogy ennyire megvárakoztattalak benneteket, de sajnos nekem is, mint gondolom nektek is elkezdődött a tanév, és nehezen jött össze a rész. Félek, kicsit erőltetett lett, de azért remélem tetszeni fog. Komiban várom a véleményeteket^^

Felültem a motoromra... És abban a pillanatban, mikor már teljesen biztosan elhelyezkedtem rajta, teljes sötétségbe borult előttem a világ. A távolban két fényszóró villant, és hirtelen már előttem volt alig pár méterre. A motorom nem mozdult. Fékcsikorgást hallottam. Felsikoltottam. Becsuktam a szemem és arra vágytam bár vége lenne ennek az egésznek. Mikor kinyitottam a szemem a földön feküdtem, a motorom pedig eldőlt (szerencsére most nem rám). Damian és Adam aggódva néztek engem és míg az első felállította a járművemet a másik a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Hagytam, de miután felálltam, rögtön elkaptam a kezemet tőle. Csapot-papot otthagyva rohantam be a házba, még mielőtt elkezdtek volna záporozni a könnyeim. A szobámig húztam, de ott végérvényesen kitörtek belőlem. Magamra zártam az ajtót és az ágyamra vetve magam a párnámba zokogtam.

Hallottam, hogy a kilincs megmozdul, valaki be akart jönni, aztán látta, hogy zárva az ajtó, úgyhogy kopogni kezdett.

- Kim, kérlek, engedj be! - hallottam meg Adam hangját az ajtó túloldaláról. Ideges volt. Nem válaszoltam. – Kérlek, mondj már valamit, mi történt?! - idegeskedett egyre jobban.

- Adam menj el! - kiabáltam ki sírva. - Egyedül szeretnék lenni!

- De Kim…

- Ad, kérlek… - zokogtam.

- Rendben, Joshhoz megyek és telefonon elérsz, ha valamit szeretnél… - sóhajtott fel. Már a hangjából éreztem, hogy nem akar még egy vitát. Azt akartam, hogy hagyjon békén, nem azt, hogy elmenjen itthonról. De biztos így értelmezte. Nem haragudtam érte. Eltelt pár perc.

- Kim! – hallottam meg ekkor Damian aggódó hangját. tehát ő még ott volt. – Adam elment. – Ne mondd! Magamtól is rájöttem, már csak az ajtó csukódásából!

- Hagyj egyedül Dam, kérlek! – mondtam sírva.

- Nem hagylak! – kötötte az ebet a karóhoz. – Engedj be, kérlek, vagy itt maradok az ajtó mellett, amíg ki nem jössz. És csak remélni tudom, hogy egyszer te is megéhezel, mert én már kezdek éhes lenni. – akaratlanul is elmosolyodtam egy picit.

Mindig tudja, mit kell mondania. Annak ellenére, hogy még mindig volt ellenérzésem a társasággal kapcsolatban, némi gondolkozás után felkeltem és kinyitottam az ajtót. Kisírt szemekkel néztem Damianra, aki zsebre tett kézzel állt az ajtó előtt. Elálltam az útjából és hagytam, hogy bejöjjön. Leültem az ágyamra és ismét kitört belőlem a sírás. A barátom az elvett az íróasztalomról egy zsebkendőt, aztán leült mellém és a vállamat átkarolva magához húzott. A mellkasára hajtottam a fejem és a pólójába zokogtam. Valahogy olyan megnyugtató érzés volt. Éreztem az illatát, miközben ő folyamatosan a hátamat simogatta. Egy ideig hagyta, hogy kisírjam magam, aztán mikor már kezdtem megnyugodni, az államnál fogva felemelte a fejem és a szemembe nézett. Átnyújtotta a zsebkendőt.

-         Akkor most mondd el mi történt, az imént! – kérte lágyan, mire ismét könnyek szöktek a szemembe, de ezeknek már gátat tudtam szabni.

-         Damian… én… nekem nem megy! – na, ekkor megint kitört belőlem a sírás, minden ellenkezésem ellenére.

-         Mi nem megy? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

-         A motorozás… nem tudok… nem tudok motorozni… képtelen vagyok rá.

-         Ne beszélj butaságokat. – simította meg a hátam. – Tudom, hogy ez minden vágyad és azt is biztosra veszem, hogy nagyszerűen csinálod. Már abból, amit Adamtől hallottam, vagy amit az általa mutatott képeken láttam. – O.o Adam rólam mesélt neki? És még képeket is mutatott? Egy megfelelő alkalommal tuti kinyírom!!! -.-  

-         Ez nem ilyen egyszerű… én… én – alig bírtam kinyögni a szót, már a kiejtésétől is irtóztam. – Damian… én… FÉLEK! – újból kitörtek belőlem a könnyek és a barátom mellkasára hajtottam a fejem. Továbbra is a hátamat simogatva. – Félek a legnagyobb álmomtól, hogy lehetek ilyen szerencsétlen.

Egy ideig nem szólalt meg, csak vigasztalt. Nézett a távolba és úgy tűnt gondolkozik valamin. Csak azt nem tudtam min.

-         Mit csináljak, Damian? – szólaltam meg egy idő után. – Képtelen vagyok felülni a motorra, mert félek attól, hogy megint balesetem lesz. Amint nyeregben vagyok felvillannak előttem a baleset pillanatai és elvesztem az uralmamat a saját testem felett. Egyszerűen a félelem irányít…

-         Nem értem… - mondta halkan. – De hisz az én motoromon is ültél, nem is egyszer, ott mégse féltél.

-         Ezen én is elgondolkoztam. – bólintottam, miközben letöröltem a könnyeimet. – De ott a te kezedben volt a kormány én pedig feltétlenül megbíztam… sőt még most is megbízom benned. Akkor nem rajtam múltak az események. Viszont képtelen vagyok ezentúl megbízni magamban…

-         Akkor majd segítek. – nyomott egy puszit a homlokomra, én pedig lehunytam a szemeimet.

Elaludnom is sikerült, álomba siránkoztam magam. Hajnali négy volt, amikor felébredtem és az ágyamban feküdtem, az ablakon bevilágított a hold, bevilágította az egész szobát. Felkeltem és kibotorkáltam a fürdőszobába. Belenéztem a tükörbe és elszörnyülködtem magam. Vörös, karikás szemek, szénaboglya haj, ugyanazok a ruhák, mint előző nap, ráadásul elég gyűrten. Lementem a földszintre, a konyhában világított a lámpa. Adam aludt az asztalra hajtva a fejét, Damian pedig egy széken ülve a sarokban. Elég sokáig ébren lehettek. Felmentem a szobámba és összeszedve néhány cuccot, átvonultam a fürdőbe. Letusoltam. Nagyon jól esett a kellemes hűvös víz, ahogy hullott rám a zuhanyrózsából. Megmostam a hajamat is, aztán kilépve a zuhany alól rendesen be is szárítottam.

Felvettem valami hangulatomhoz illő cuccot, ami jelen esetben szürke csőfarmerből, fekete-fehér csíkos topból, fekete mellényből és sötét kiegészítőkből állt. A hajamat hátrafogtam egy fekete, flitterekkel díszített hajpánttal, a lábamra pedig fekete magas szárú tornacipőt vettem. Feltettem egy natúr sminket, leginkább azért, hogy elfedjem az előző nap maradványait.

Nagyjából egy órát időztem a fürdőben, mire végeztem és elégedett voltam a kinézetemmel. Viszont a hangulatommal továbbra is hadilábon álltam. Egyre csak ott peregtek a fejemben az előző nap eseményei. Minden. Kezdve a motorommal történt incidensről, egyenesen odáig, hogy Damian megígéri, hogy segít mindezt kiküszöbölni. Lementem a konyhába, hogy készítsek reggelit magamnak és a fiúknak. de a konyha bejáratánál megtorpantam. Mi lesz velem? Mit fogok tenni? Ezek és ehhez hasonló kérdések rohamozták meg az agyamat.  A hátamat a falnak vetettem és nekitámaszkodva lecsúsztam a tövéig. Felhúztam a térdeimet és át kulcsoltam a karjaimmal. Fejemet a térdemre hajtottam és elgondolkoztam…

BLOGVERSENY^^

Hát igen, jelentkeztem egy blogversenyre, habár az eddigi tapasztalataimból kiindulva nem sokat várok tőle, de azért itt van :D

http://supwithluca.blogspot.hu/2013/08/blog-verseny.html?showComment=1378577093884#c5753061687217789212

Díjaim #1 #2 #3

Hát vagyok olyan szerencsés, hogy egyszerre három díjat is kaptam, úgyhogy nagyon köszönöm^^
Köszönöm Laure Dessauge-nek, Adél Gellén-nek és Vivien Orosznak^^

Mivel mindhárom díj ugyanolyan, így csak a kérdésekre fogok külön válaszolni, a többi pedig ugyanaz lesz, ezért csak egyszer írom le :D

• Írj magadról 11 dolgot!
• Válaszolj 11 kérdésre!
• Írj 11 kérdést!
• Küldd tovább 11 embernek! (visszaküldeni nem ér)

11 dolog magamról:
1. Imádok olvasni, az a szenvedélyem.
2. Jelenleg a Vvyan Fable könyvekre kaptam rá :D
3. A másik kedvenc elfoglaltságom az írás.
4. Most is dolgozok egy új történeten, amit akkor szeretnék felrakni, ha ez véget ér.
5. Véleményem szerint ez az egyik legjobban sikerült blogom.
6. Holnaptól 10.-be fogok járni.
7. Imádom a focit. <3
8. Sokat adok az olvasóim véleményére.
9. Anime és manga rajongó vagyok :P
10. Szeretek rajzolni.
11. Utoljára már nem maradt semmi amit mondhatnék. xD

Válaszaim:

Laure Dessauge:
1. Van kedvenc színészed?
Nincs, de vannak olyanok, amiket valamilyen szinten előnyben részesítek, pl. a fehér, a fekete és a rózsaszín :D
2. Ha olvastad az SzJG-t,ki a kedvenced??
Ricsi <3 ez egyértelmű <3<3
3. Milyen könyveket olvastál?
Huhh... Nagyon sokat... Párat felsorolok: Engelsfors-trilógia, Örökség-sorozat, Gergő és az álomfogók-sorozat, Percy Jackson és az Olimposziak, A Halkirálynő és a kommandó stb. stb.
4. Mivel töltötted leginkább a nyarad?
Szinte alig voltam otthon, egy csomó helyen nyaraltam :D Ha meg otthon voltam, akkor leginkább olvastam és írtam. Meglepően ihletdús időszakon vagyok túl :D
5. Szereted az osztályodat?
Nagyoon <3
6. Van legjobb barátod/barátnőd?
Mindkettő van :D
7. Mióta írsz?
Régóta, először 4 vagy 5 éve kezdtem bele egy regénybe, de az első blogomat csak 2012. júniusában indítottam.
8. Mit jelent számodra az írás?
Nagyon sok mindent. Hobbit, elfoglaltságot, kikapcsolódást.. stb.
9. Van-e kedvenc tantárgyad?
Nem is tudom... Lehet, hogy van, lehet hogy nincs, hirtelen nem jut eszembe... ja de, talán a francia.
10. Mennyire várod a sulit?
Semennyire! Egyáltalán nem! Legszívesebben visszapörgetném az időt június 15.ére. :((
11. Melyik állat a kedvenced?
Huhh.. abból is sok van. Szinte minden nagymacskát szeretek. Tigris, hiúz, párduc. I <3 them!

Adél Gellén:
1.Kedvenc állatod?
Itt is, tigris, hiúz párduc^^
2.Kedvenc könyved?
Nehéz megmondani... Most épp talán... nem nem tudom megmondani, egy csomó könyvet szeretek^^
3.Van háziállatod?
Ühüm, egy Labradorom.
4.Hogy néz ki az álompasid?
Hát nem is tudom... ha meglátom akkor biztos tudni fogom.
5.Szereted a 1D-t?
Azt nem mondanám, hogy odáig vagyok értük, de bírom a zenéjüket.
6.Legnagyobb vágyad?
Passz... Véghezvinni minden tervemet.
7.Ha lehetne 3 kívánságod, mi lenne az?
Az első, hogy legyen végtelensok kívánságom. Aztán meg életem során táncsak elhasználnám őket^^
8.Kedvenc szín?
Passsz... ide is csak ugyanazt tudom mondani, mint az előzőnél.
9.Kedvenc blog?
Ez a sok kedvences kérdés O.o. Képtelen vagyok válaszolni rájuk, mert sosem rangsorolom őket^^ Nagyon sok blogot szeretek.
10. Kedvenc elfoglaltság?
Olvasás, írás, rajzolás. Meg egy jó beszélgetés egy baráttal^^
11.Kedvenc szereplő(SzJG)?
Ricsi<3

Vivien Orosz:
1. Mennyi időt töltesz közösségi oldalakon naponta?
Sokat, de általában csak beszélgetni az ismerősökkel^^
2. Hogyan jellemeznéd magad?
Inkább nem jellemezném...
3. Mik a terveid a jövőre nézve?
Nagyon sok van :P
4. Kedvenc város?
Kőszeg <3
5. Voltál-e már külföldön?
Ühüm. :D
6. Szeretsz tanulni? [Xd]
Ez most egy költői kérdés? xD
7. Kedvenc szín?
Ugyanaz, mint ez előzőekben :P
8. Hány éves vagy?
15
9. Mi a hobbid?
Írás, olvasás, rajzolás.
10. Hiszel a fiú-lány barátságban?
Hiszek.
11. Van-e kiszemelt pasijelölt?:D
Öhm... Muszáj válszolni?... Am nincs. :3

11 kérdés:
1. Van kedvenc filmed?
2. Kedvenc énekesed/énekesnőd?
3. Miért kezdtél el blogot írni?
4. Mióta írod a blogod?
5. Mi a véleményed a blogodról?
6. Milyen témában szeretsz olvasni?
7. Milyen stílusba sorolnád magad?
8. Élvezed az írást, vagy csak afféle unaloműzőként használod?
9. Mi az, amit a legjobban szeretsz a világon, bármilyen kategóriában?
10. Sminkeled magad?
11. Hány éves vagy?

11 ember, akinek küldöm (márha összejön a 11 xD)
1. Henó
2. Betti
3.Kata S.
 nem tudok többet... O.o