2013. szeptember 25., szerda

24.rész VÉGE :'(

Nah hát ez is elérkezett. Most jelentkezem az utolsó résszel :(( Véleményem szerint, kicsit elkapkodtam a végét, de nem tudtam tovább húzni. Az írást folytatni fogom az előző (www.i-dont-know-what-i-do.blogspot.hu) blogomon és holnap elkezdem az újat is, amink majd hozom a linkjét. De addig is, itt az utolsó rész. Remélem tetszeni fog és mindenre választ fogtok kapni. (ha mégsem és lenne kérdésetek, akkor nyugodtan tegyétek fel komiban, vagy írjatok az s.grace@citromail.hu e-mail címre). Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket^^



-         - Kim… - Liz elfordította a tekintetét, nehezen nyögte ki a szavakat. – Damian… Damian egy héttel ezelőtt balesetet szenvedett… - nem hittem a fülemnek. A kezem megremegett és egy lépést hátráltam Liztől. Ő még mindig nem nézett rám. 

-         - Ugye csak viccelsz? – kérdeztem némileg pánikolva. Nem felelt. Willre néztem támogatást keresve, de ő is elfordította a fejét. – Mondd, hogy csak szórakozol velem! – ragadtam meg a barátnőm két vállát és elkezdtem rázni. Ő csak a fejét csóválta. Nem viccelt, komolyan mondta és valóban úgy tűnt, mint aki sajnálja a dolgot. – Mi történt? Mikor történt? Hogy van? – sorakoztattam fel a kérdéseimet.
-         - Az után történt, hogy összevesztetek és elmentél. Ki akarta szellőztetni a fejét és egy autó elütötte egy kereszteződésben. – magyarázta Liz. Ezek szerint valóban az én hibám…
-         - És hogy van? Kérlek, mondd, hogy jól van! – még mindig nem nézett rám.
-         - Válságos állapotban szállították kórházba, két napig feküdt az intenzíven, eléggé összetörte magát. – magyarázta Will, zsebre tett kézzel, hangjából nem tűnt ki, hogy nagyon aggódna a barátjáért.
-         - Miért nem mondtátok el?
-         - Nem akartuk elmondani, amíg ki nem derült, hogy túléli-e vagy sem. – mondta halkan Liz. – Aztán meg Damian kérte, hogy ne mondjuk el.
-         - De miért? – könnyek szöktek a szemembe.
-         - Nem akarta, hogy olyan állapotban lásd.
-         - Hát ezt benézte, mert látni akarom! – kiáltottam el magam. – Hol van?
-         - A szülei tóparti nyaralójában. Tegnap engedték ki a kórházból és a szülei nem merték messzebbre vinni. De nem hiszem, hogy jó ötlet lenne… - válaszolt vékony hangon Liz.
-         - Nem érdekel! Vigyetek oda!
-         - Kim, állj le! – szólt rám Will. – Damian azt mondta, hogy nem akarja, hogy így lásd. Ha jobban van, akkor majd fel fog hívni, de most még nem!
-         - Nem érdekel! Látni akarom, hogy jól van-e. Ha nem visztek oda, akkor magam megyek el! – avval sarkon fordultam és visszarohantam a házba.
Adamet kerestem. Rá akartam venni, hogy vigyen el, de nem találtam sehol. Kimentem a garázsba és nem láttam a kocsiját. Neki is pont akkor kellett elmennie itthonról. Csípőre tett kézzel, kétségbeesetten néztem körbe a garázsban. A szemem megakadt a ponyvával takart motoromon. Esztelen öltet jutott eszembe. Felsiettem a szobámba és az íróasztalom egy apró rekeszéből előkotortam a rég használt slusszkulcsomat, majd felkaptam egy dzsekit és visszamentem a garázsba. A fejembe nyomtam a bukómat és lerántottam a ponyvát a járművemről. Még mindig féltem, de a tűz, ami bennem lobogott Damianért erősebb volt. Felpattantam a motoromra. A fényszóró ismét felvillant előttem, de megráztam a fejem. Látnom kellett Damiant. Összeráncoltam a szemöldökömet. Nem félhetek, Damian, most mindennél fontosabb! –gondoltam magamban és gázt adtam. Kiszáguldottam a garázsból, egyenesen az útra. Liz és Will értetlenül bámultak a kapuból.
-         - Kiiim! – kiáltott utánam Will, de oda sem néztem, hanem csak mentem tovább.
Ők is beültek az autóba és elindultak utánam, ezt egy későbbi kereszteződésnél vettem észre. Will vezetett (egy hónapja szerezte meg a jogsiját) és amikor megálltunk egy pirosnál rám dudált. Rá se hederítettem. Csak Damian járt az eszemben. Az arcomon könnyek csordogáltak végig, de az útra kellett koncentrálnom. Eszeveszett sebességgel száguldottam Damianék tóparti háza felé. Tekintve, hogy november volt és lassan már négyet ütött az óra már igencsak szürkült. Könnyeimtől és idegességemben alig láttam az utat, ráadásul a kezem is remegett. Csoda, hogy épségben megúsztam és nem hajtottam bele valakibe vagy valamibe. (amúgy ez is jellemző rám: akkor szenvedek balestet, amikor a legkisebb esélyem van rá és akkor úszom meg, mikor még az őrangyalom is összeteszi értem a kezét…). 
Olyan másfél óráig tarthatott az út, de közben ezerféle dolog lepergett a szemem előtt. Haragudtam magamra, amiért Damian balesetet szenvedett és reménykedtem, hogy jól van. Mire odaértem, a könnyeim már patakokban folytak. Megálltam a ház előtt, leugrottam a motorról és elhajítottam a sisakomat. Nem érdekelt semmi. Csakis Damian. Ránéztem a házra a lámpák le voltak oltva, csak egy fenti szobából szűrődött ki fény. Biztos Damian szüleinek a szobája, ahol a fiúkért aggódva virrasztanak. – gondoltam. Túl ideges voltam, ahhoz, hogy udvariasan kopogjak, egyszerűen csak berontottam a házba és körbepillantottam…
Abban a szent pillanatban világosság töltötte meg a szobát és mindenhonnan számomra ismerős és ismeretlen emberek ugrottak elő.
-         - MEGLEPETÉÉÉS! – kiáltották. 
Földbe gyökerezett a lábam. Bambán álltam az ajtóban, aminek a kilincsét még mindig szorongattam. Liz és Will mögöttem léptek be, majd be is előztek és karba tett kézzel mosolyogtak rám. Körbenéztem. Láttam az egész osztályunkat (még Simont és Yvonnt is, habár míg az első unottam bámult maga elé, a másodiknak némi irigység is volt a tekintetében), régi barátokat és számomra max látásból ismert diákokat. Az egyik sarokban megpillantottam a vigyorgó Adamet is. Csak egyvalaki hiányzott… Bár nem sokáig. Ugyanis a szemben lévő folyosón, arcán letörölhetetlen mosollyal, zsebre tett kézzel, TELJESEN EGÉSZSÉGESEN megjelent Damian és egyenesen hozzám sétált.
-         - Boldog születésnapot! – vigyorgott és odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. Ellöktem magamtól.
-         - Tudod mit éltem át az elmúlt két órában? – kiáltottam rá, s szememet ismét elfutották a könnyek. A barátom nyakába borultam. – Akkora egy idióta vagy! Ez egy nagyon, nagyon, nagyon ROSSZ vicc volt tőled. – elvigyorodott. - De azért örülök, hogy semmi bajod. – A könnyeim patakokban folytak, de ezek már örömkönnyek voltak.
Végül is jól ért véget a nap. Vagy százan kívántak nekem boldog születésnapot és elhalmoztak egy csomó ajándékkal. Még Yvonntól is kaptam valamit, igaz elég sajátságos volt. Egy csomó medálból álló karkötő volt, a medálok közt egy összetört szívvel és egy üdvözlőlapot is mellékelt hozzá a következő szöveggel: Remélem egyszer majd szakítotok Damiannal, de azért Boldog Szülinapot! Először elkerekedett szemekkel néztem az ajándékot, de aztán egy öleléssel köszöntem meg. Ez tőle oltári nagy kedvességnek számított. Ezen kívül kaptam egy pólót, rajta a kedvenc férfi színészemmel (amin Damian egy kicsit kiakadt, de aztán lenyugtattam), egy tök jó könyvet a szerelemről, a kedvenc énekesem legújabb albumát és még sorolhatnám. A legjobban mégis a Damiantól kapottnak örültem. Egy ezüst nyakláncot kaptam tőle, aminek a medálja két egymásba kapaszkodó gyűrű volt, valamit Árnyék. Azt mondta, hogy a szülei beleegyezetek, hogy nekem adja, ő pedig visszakapta Suhancot, aki eredetileg az ő lova volt. Olyan boldog voltam és még mindig nagyon örültem neki, hogy a barátom jól van és egészséges.
Aztán oltári nagy bulit csaptunk, éjjel kettőig folyamatosan nyomattuk a zenét és csak akkor kezdett el mindenki hazaszállingózni. Miután mindenki hazament, öten maradtunk a házban. Will, Liz, Adam, Damian és én. Ők még csaptak egy kis családias szülinapot nekem (HAJNALI KETTŐKOR!!!) annak ellenére, hogy mindenki hulla fáradt volt. Kaptam tortát is meg mindent. Szuper volt. Aztán mindannyian lefeküdtünk. Én Damiannal voltam egy szobában és egy kellemes zuhany után odabújtam hozzá. Megtudakoltam, hogy mégis kinek az agyszüleménye volt ez a borzalmas ötlet a balesetről. A barátom elvigyorodott. Kiderült, hogy ezt az egészet Damian találta (vajon miért nem csodálkoztam ezen? :o) ki két okból. Az egyik az volt, hogy meglepetés bulit akart nekem szervezni, ami fergetegesen sikerült. A másik pedig az, hogy rávegyen arra, hogy motorozzak. Hát végső soron ez is összejött neki. Elmagyarázta, hogy bízott benne, hogy szeretem annyira, hogy ha nincs más lehetőségem, akkor minden félelmem ellenére fel fogok ülni a motoromra. Hát bejött. De azért megjegyeztem neki, hogy ez nem kis egóra vall tőle, mire csak megvonta a vállát. Aztán felnevetett, és közölte, hogy Liz, Will és Adam is (igen ő is be volt avatva) azt mondták, hogy dühös leszek rá, sőt a bátyám először bele sem akart menni, mondván hogy veszélyes, de aztán sikerült meggyőzniük. A fejemet ráztam a hallottak után, de azért egy csókkal jutalmaztam a kedvesemet.
A második terve nagyszerűen bevált. Minden félelmem elszállt, amit a motorozás iránt éreztem. Az óta minden gond nélkül ülök fel a járművemre. Damiannal órákat szoktunk kint tölteni csak motorozással. Sokra azért nem vittem vele, mert nagy versenyző nem lett belőlem, mint kisgyerekkoromban elképzeltem. De voltunk pár versenyen és jól sikerült. Végül teljesült mind a két álmom: motoroztam és rám talált az igaz szerelem is. Adam is teljes mértékben a régi lett, ugyanaz a hülye bátyám, aki egykor volt. Minden olyan volt, mint a baleset előtt. Vagyis nem. Ott volt Damian. De így lett tökéletes az életem…
VÉGE

2 megjegyzés:

  1. Hüpp-hüpp! :'( Damian olyan édes. :D :$
    It's perfect. :) Imádtam. Kár hogy vége. Várom az újat. ♥♥

    VálaszTörlés
  2. Mivel kb. egy éve írtad, nem irkáltam mindenhova. Nagyon tetszik a történet, lehetett volna hosszabb. Voltak elírások, és néhol hangulatjeleket használtál, de ez bocsánatos. Az I love you, but I hate it-et olvasom, de a többi blogodba is belevetem magam.:)

    VálaszTörlés