*Kim
szemszöge*
Másnap
reggel tök kómásan keltem fel. A fürdőbe botorkálta, belenéztem a tükörbe és
enyhén szólva elborzadtam a látványtól. Egy kész bányarém tekintett vissza rám
a tükörből. Szemeim alatt méteres átmérőjű karikák díszelegtek, arcomon fekete
és egyéb színű foltok voltak az elfolyt sminkemtől. A rajtam lévő ruhák (természetesen
ugyanaz, mint tegnap) már agyon voltak gyűrve. Gyorsan ledobáltam magamról őket
és beálltam a forró zuhany alá. A zuhanyrózsából áradó víz ütemesen verte a
mellkasomat, lehunytam a szemeimet, olyan jól esett. De egyszer minden véget
ér. Elzártam a vizet és magamra tekertem a törölközőt, aztán visszamentem a
szobámba és az első kupac ruhát, ami a kezembe akadt felvettem. Nem volt kedvem
válogatni.
Meg is lett az eredménye. A hűvösre való tekintettel felvettem egy kötött rózsaszín pulóvert, egy farmert és a rózsaszín Conversemet (tanulva az előző nap történtekből eszemben sem volt magas sarkút felvenni) vettem fel. Némi púderrel és korrektorral megpróbáltam eltűntetni a szemem alatt éktelenkedő karikákat, majd némi szemceruzával és szempillaspirállal próbálkoztam, hogy másra tereljem a hangsúlyt. Hát nem tudom mennyire sikerült. A táskámat a vállamra kapva lesiettem a lépcsőn és a konyhába rohanva megittam egy csésze kávét, majd avval a lendülettel mentem is a bejárati ajtó felé. Ugyanis késésben voltam. Kirohantam az ajtón, de mikor kiértem megtorpantam. Valami hibádzott. A kapu előtt nem állt senki. Damian nem volt ott. Elindultam kifelé és a lábaim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Valami mérhetetlenül nagy bánat tört rám. Hát ennyire haragudna rám a tegnapiak miatt? Mi történhetett? Hisz még sosem vesztünk össze… Tudhatná, hogy nem gondoltam komolya, hiszen ismer. Még kedvetlenebbül, mint amikor felkeltem, indultam el a suliba. Kezeimet a zsebembe tettem és a járdát bámultam magam előtt. Nem volt kedvem semmihez. Én értem be utolsóként a suliba, az osztályból, éppen hogy csengetés előtt. Ledobtam magam a helyemre és elővettem az órához szükséges, megfelelő tanszereket. A padra hajtottam a fejemet, szinte hallani véltem mögöttem a sutyorgókat, amint Damianról és rólam beszéltek. Sőt. Yvonn még oda is jött hozzám.
Meg is lett az eredménye. A hűvösre való tekintettel felvettem egy kötött rózsaszín pulóvert, egy farmert és a rózsaszín Conversemet (tanulva az előző nap történtekből eszemben sem volt magas sarkút felvenni) vettem fel. Némi púderrel és korrektorral megpróbáltam eltűntetni a szemem alatt éktelenkedő karikákat, majd némi szemceruzával és szempillaspirállal próbálkoztam, hogy másra tereljem a hangsúlyt. Hát nem tudom mennyire sikerült. A táskámat a vállamra kapva lesiettem a lépcsőn és a konyhába rohanva megittam egy csésze kávét, majd avval a lendülettel mentem is a bejárati ajtó felé. Ugyanis késésben voltam. Kirohantam az ajtón, de mikor kiértem megtorpantam. Valami hibádzott. A kapu előtt nem állt senki. Damian nem volt ott. Elindultam kifelé és a lábaim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Valami mérhetetlenül nagy bánat tört rám. Hát ennyire haragudna rám a tegnapiak miatt? Mi történhetett? Hisz még sosem vesztünk össze… Tudhatná, hogy nem gondoltam komolya, hiszen ismer. Még kedvetlenebbül, mint amikor felkeltem, indultam el a suliba. Kezeimet a zsebembe tettem és a járdát bámultam magam előtt. Nem volt kedvem semmihez. Én értem be utolsóként a suliba, az osztályból, éppen hogy csengetés előtt. Ledobtam magam a helyemre és elővettem az órához szükséges, megfelelő tanszereket. A padra hajtottam a fejemet, szinte hallani véltem mögöttem a sutyorgókat, amint Damianról és rólam beszéltek. Sőt. Yvonn még oda is jött hozzám.
-
- Naa,
hol a kis barátocskád? Jajj csak nem összevesztetek? Szegény kis Kim… -
sajnálkozott nyálasan, de láttam a szemében, hogy nagyon élvezi a dolgot.
-
- Kussolj
már be Yvonn! – kiáltottam rá. – És húzz a búsba! – már épp élvezni akartam,
hogy Yvonn felhúzott orral elmegy, de ekkor egy rikácsoló hang siklott át a
termen.
-
- Miss
Dawton! Milyen beszéd ez! Indulás az igazgatóiba! – rikácsolta Miss Wilson,
mire kedvetlenül felálltam és elindultam kifelé a teremből.
Yvonn arcán
elégedett vigyor ült. Biztos ez lett a kedvenc napja. Nekem pedig életem EGYIK
legrosszabb napja. Zsebre tett kézzel, kedvetlen léptekkel közelítettem az
igazgatói felé. Aztán odaértem és beléptem…
Hát, amit
ezért kaptam azt nem köszöntem meg. Adam teljesen felhúzta magát, amiért az
igazgatóiba küldtek, hiába magyaráztam, hogy én nem csináltam semmit. Elhitte,
hogy igazából Miss Wilson hibája az egész és azért rótt meg, hogy nem tudok
jobban figyelni. Hiszen ő is ismeri ezt a nőt, mint a rossz pénzt. Mégsem
hiányzott nekem még egy veszekedés, ráadásul ennél fogva teljesen kiment a
fejemből a motoros téma. Nem avattam be Adamet és eszembe sem jutott meg válni
a motoromtól. Elég bajom volt nekem az igazgatóival, Yvonnal, na meg avval,
hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhat vagy egyáltalán hol a fenében
lehet Damian.
És így
teltek az elkövetkezendő napok. Kétségből kétségbe taszítottak a napi teendőim.
Reggelente amikor felkeltem reménytelien másztam ki az ágyból és készülődtem.
Valahogy mindig jóval korábban sikerült felébrednem a szokásosnál. Ahogy
reggelente lesiettem a lépcsőn reménykedve pillantottam a lépcsősorral szemben
lévő bejárati ajtóra, hátha egy kis idő múlva Damian fog csengetni előtte. De
minden nap csalódnom kellett. Az időt húzva ücsörögtem a reggelim mellett,
hátha a barátom csak késik, de egy alkalommal sem volt szerencsém. Minden egyes
nap késve indultam el a suliba és amikor kiléptem az ajtón nem pillantottam meg
Damiant a kapu előtt. Egyre szomorúbb és szomorúbb voltam és haragudtam
magamra. tudtam, hogy én tehetek a helyzetről. Ha nem lettem volna olyan
makacs, akkor össze sem veszünk…
Legalábbis
eleinte annak tulajdonítottam a hiányát, hogy a veszekedés miatt szakított
velem. Hisz a szakításba simán belefér, hogy nem jön értem reggelente és nem
veszi fel a telefonját. De nem csak ennyiből állt az egész. Suliban sem volt és
már lassan egy hete. Kezdtem aggódni érte, mert még azt megértem, hogy velem
nem áll szóba és nem veszi fel a telefont (habár ez inkább a lányokra jellemző),
de azért legalább egy smst hagyhatott volna, hogy Bocsi vége… De még csak ennyire sem méltatott. Talán annyira
kiakadt volna, hogy kimaradt a suliból és még egy üzenetre sem telik neki? Ezt
nehezen tudtam elképzelni, főleg abból kiindulva, hogy azért nem volt olyan a
veszekedésünk, hogy ettől szakítson velem… Még ha megcsaltam volna, akkor
talán… Nem még akkor se… Mi történhetett vele? Ennek a tetejébe szombaton volt
a szülinapom és annyira vágytam rá, hogy együtt ünnepelhessem meg Damiannal. De
nekünk pont most kellett összevesznünk. Miért
esküdt össze ellenem az egész világ? Az egész akkor kezdődött, amikor
elmondtam a döntésemet és akkor mintha a világ egyensúlya felborult volna.
Damiant nem láttam és szentül hittem, hogy szakított velem. Teljesen magamon
kívül voltam.
Ráadásul Liz
és Will is furcsán viselkedtek. Ha megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e valamit
Damianról csak a vállukat vonogatták és nem tűntek úgy, mintha annyira aggódtak
volna. Viszont egyetlen kérdésemre sem adtak igazi választ. Úgy tűnt egyáltalán
nem érdekli őket a dolog. Ez meglepett, hisz Damian Will legjobb haverja…
Valamiért ilyenkor nem tudtam hinni nekik. Volt egy olyan nagyon rossz
előérzetem, hogy eltitkolnak előlem valamit…
Egy hét
kétségek közti vergődés után elhatároztam magam. Péntek reggel, mikor felkeltem
határozott arccal készülődtem. Ma
mindenképp ki fogom szedni Lizékből azokat a válaszokat! – gondoltam
eltökélten. Ebben a hangulatban mentem le reggelizni, majd indultam el suliba.
Az elmúlt héten megszokottnál korábban indultam. Eszemben sem volt Damianra
várni, hisz már tudtam, hogy úgysem lesz ott, minek is reménykednék. Dinamikus
léptekkel közelítettem meg az iskolát. Az elsők között értem be az
osztályterembe. Lizék még nem voltak benn. A padomon könyökölve bámultam a
termünk ajtaját, hogy amint belépnek, letámadhassam
őket. De akárhogy is figyeltem őket, nem jöttek. Csak Yvonn, de ő nagyon
rám szállt. Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de nem akartam nagyobb
bajba kerülni. Viszont az, hogy Lizék sem jöttek suliba még jobban
elkeserített. Egyre inkább kezdett számomra bizonyossá válni, hogy valóban
összeesküdött ellenem a világ. A tanítást nagy nehezen kibírtam, habár fogalmam
sincs róla, hogy mégis hogyan. Egész nap csak Damian, Liz és Will jártak a
fejemben. Valahogy úgy éreztem titkolnak előlem valamit. Ráadásul, minthogy
egyedül voltam Yvonn összes piszkálódásának én voltam a célpontja, így még
haragudtam is rájuk.
Suli után
kedvetlenül kullogtam haza, látván a szerencsétlenségemet. Otthon vagy
tizenötször próbáltam meg felhívni Lizt, de egyszer sem vette fel. Akkor ne is vedd! – gondoltam magamban
keserűen és végigheveredtem az ágyamon. Egykedvűen bámultam a plafont. Egyszer
csak kopogott Adam. Beengedtem és alaposan kiveséztünk engem. Mit ne mondjak
nem volt túl kellemes. Végre elmondtam neki is, hogy lemondtam a motorozásról.
Láttam némi döbbenetet az arcán, de nem volt túl magasfokú. Ezt annak tudtam
be, hogy mindent egybevetve örül neki. Legalább egy valaki így vélekedik eme
döntésemről. Aztán beszéltünk Damianról, Lizről és Willről.
-
- A
holnapi lesz életem legrosszabb szülinapja. – mondtam és a bátyám vállára
hajtottam a fejem.
-
- Ne
mondj ilyet. – mosolyodott el halványan és magához szorított. – Hidd el minden
rendbe fog jönni. – bólintottam, de legbelül nem hittem neki. Nem hittem, hogy
valaha rendbe jöhet bármi is.
Órákon
keresztül ültünk így, aztán már csak arra emlékszem, hogy a nap besüt az
ablakomon és felébredek. Szombat volt. A 18. születésnapom.
Az eddigi
legrosszabb. Valahogy az eddigi életem során nem úgy képzeltem el ezt a napot,
hogy úgy ébredek fel, hogy a hátam közepére sem kívánom az egész világot.
Kimásztam az ágyból és letusoltam, majd átöltöztem. A választásom egy FREE HUGS
feliratú fehér pólóra, egy rózsaszín farmerre és az ehhez passzoló Conversemre
esett. Ha már szülinapom volt, legalább ölelgessenek. Megpróbáltam felölteni
egy mosolyt, a legalább ma legyünk vidámak elvet követve. Lebotorkáltam a
konyhába és egyből a kávéfőzőre vetettem magam, hogy töltsek magamnak egy
csészével.
- Jó
reggelt! – köszöntem a tűzhelynél sürgölődő bátyámnak, aki rám sandított.
-
- Reggel
az régen volt. – vigyorgott, majd odalépett hozzám és egy puszit nyomott az
arcomra. – Nézz az órára, mindjárt egy. – mutatott a konyha falán függeszkedő
időmérő eszközre. Elkerekedett a szemem.
-
- Ilyen
késő lenne? Jó tudni. – jegyeztem meg egy hamiskás mosollyal. Aztán
elkomorodtam. – A szobámban leszek, ha kellenék… - mondtam és visszamentem. Úgy
tűnt még a bátyám is elfeledte a szülinapomat. Ez van…
Mikor
felértem leültem az ágy végére és az ölembe vettem a netbookomat. Nem volt
rajta semmi érdekes, úgyhogy hamarost le is tettem, ráadásul közben megszólalt a
telefonom is. Felismertem a csengőhangot. Liz! Felpattantam és felvettem a telefont.
-
- Liz!
- kiáltottam bele köszönés nélkül. – Hol a fenében voltál tegnap?! Miért nem
vetted fel a telefont?
-
- Neked
is szia, Kim. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Bocsi a
tegnapi miatt, de nagyon sok dolgom volt.
-
- Ezért
nem jöttetek suliba se? Mert gondolom Will is veled volt, vagy még most is.
-
- Igen
Will is itt van, és igen ezért nem voltunk tegnap suliban. Bocsi, hogy nem
szóltunk, de hirtelen jött közbe. De ez most lényegtelen. Mi volt olyan fontos,
hogy tegnap vagy tizenötször hívtál?
-
- Gyere
át!
-
- Nem
lehetne telefonon megbeszélni?
-
- Nem,
nem lehet. Liz ez nagyon fontos! – kérleltem.
-
- Rendben,
fél óra és ott vagyunk sóhajtott, mire letettem a telefont.
Mi ütött beléjük?
Ez nem vall rájuk! Vagy ennyire megutáltak volna az elmúlt időben tanúsított
viselkedésem miatt? Én tuti megutáltam volna magamat…
De ahogy
ígérték egy 20-30 perc múlva megérkeztek. Nem vártam meg, hogy bejöjjenek a
házba, hanem kimentem eléjük a kapuba. Alig tudtak kiszállni a kocsiból.
-
- Hol
van Damian? – támadtam le őket köszönés nélkül, mire zavartan összenéztek.
-
- Kim…
- lépett oda hozzám Liz és megérintette a vállamat. Úgy tűnt nem tudja mit
mondjon.
-
- Honnan
veszed, hogy mi tudjuk? – sietett a barátnője segítségére Will.
-
- TUDOM,
hogy tudjátok! – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. – Hol van Damian? Mi van
vele? Mondjátok már!
-
- Kim…
- Liz elfordította a tekintetét, nehezen nyögte ki a szavakat. – Damian… Damian
egy héttel ezelőtt balesetet szenvedett…
Neeeee. Ez kamu... Ez a kamu. Nem hiszem el. De gonosz. Váá.
VálaszTörlésImádom!! <3 kövit. :) <3
FOLYTASD!!!!!
VálaszTörlés