2013. szeptember 24., kedd

23.rész

Hát igen lassan közelítünk a vége felé^^ Itt az új rész, jó szórakozást, komiban várom a véleményeteket^^



*Kim szemszöge*

Másnap reggel tök kómásan keltem fel. A fürdőbe botorkálta, belenéztem a tükörbe és enyhén szólva elborzadtam a látványtól. Egy kész bányarém tekintett vissza rám a tükörből. Szemeim alatt méteres átmérőjű karikák díszelegtek, arcomon fekete és egyéb színű foltok voltak az elfolyt sminkemtől. A rajtam lévő ruhák (természetesen ugyanaz, mint tegnap) már agyon voltak gyűrve. Gyorsan ledobáltam magamról őket és beálltam a forró zuhany alá. A zuhanyrózsából áradó víz ütemesen verte a mellkasomat, lehunytam a szemeimet, olyan jól esett. De egyszer minden véget ér. Elzártam a vizet és magamra tekertem a törölközőt, aztán visszamentem a szobámba és az első kupac ruhát, ami a kezembe akadt felvettem. Nem volt kedvem válogatni.
Meg is lett az eredménye. A hűvösre való tekintettel felvettem egy kötött rózsaszín pulóvert, egy farmert és a rózsaszín Conversemet (tanulva az előző nap történtekből eszemben sem volt magas sarkút felvenni) vettem fel. Némi púderrel és korrektorral megpróbáltam eltűntetni a szemem alatt éktelenkedő karikákat, majd némi szemceruzával és szempillaspirállal próbálkoztam, hogy másra tereljem a hangsúlyt. Hát nem tudom mennyire sikerült. A táskámat a vállamra kapva lesiettem a lépcsőn és a konyhába rohanva megittam egy csésze kávét, majd avval a lendülettel mentem is a bejárati ajtó felé. Ugyanis késésben voltam. Kirohantam az ajtón, de mikor kiértem megtorpantam. Valami hibádzott. A kapu előtt nem állt senki. Damian nem volt ott. Elindultam kifelé és a lábaim mintha ólomsúlyúak lettek volna. Valami mérhetetlenül nagy bánat tört rám. Hát ennyire haragudna rám a tegnapiak miatt? Mi történhetett? Hisz még sosem vesztünk össze… Tudhatná, hogy nem gondoltam komolya, hiszen ismer. Még kedvetlenebbül, mint amikor felkeltem, indultam el a suliba. Kezeimet a zsebembe tettem és a járdát bámultam magam előtt. Nem volt kedvem semmihez. Én értem be utolsóként a suliba, az osztályból, éppen hogy csengetés előtt. Ledobtam magam a helyemre és elővettem az órához szükséges, megfelelő tanszereket. A padra hajtottam a fejemet, szinte hallani véltem mögöttem a sutyorgókat, amint Damianról és rólam beszéltek. Sőt. Yvonn még oda is jött hozzám.

-         - Naa, hol a kis barátocskád? Jajj csak nem összevesztetek? Szegény kis Kim… - sajnálkozott nyálasan, de láttam a szemében, hogy nagyon élvezi a dolgot.

-         - Kussolj már be Yvonn! – kiáltottam rá. – És húzz a búsba! – már épp élvezni akartam, hogy Yvonn felhúzott orral elmegy, de ekkor egy rikácsoló hang siklott át a termen.

-         - Miss Dawton! Milyen beszéd ez! Indulás az igazgatóiba! – rikácsolta Miss Wilson, mire kedvetlenül felálltam és elindultam kifelé a teremből. 

Yvonn arcán elégedett vigyor ült. Biztos ez lett a kedvenc napja. Nekem pedig életem EGYIK legrosszabb napja. Zsebre tett kézzel, kedvetlen léptekkel közelítettem az igazgatói felé. Aztán odaértem és beléptem…

Hát, amit ezért kaptam azt nem köszöntem meg. Adam teljesen felhúzta magát, amiért az igazgatóiba küldtek, hiába magyaráztam, hogy én nem csináltam semmit. Elhitte, hogy igazából Miss Wilson hibája az egész és azért rótt meg, hogy nem tudok jobban figyelni. Hiszen ő is ismeri ezt a nőt, mint a rossz pénzt. Mégsem hiányzott nekem még egy veszekedés, ráadásul ennél fogva teljesen kiment a fejemből a motoros téma. Nem avattam be Adamet és eszembe sem jutott meg válni a motoromtól. Elég bajom volt nekem az igazgatóival, Yvonnal, na meg avval, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálhat vagy egyáltalán hol a fenében lehet Damian.

És így teltek az elkövetkezendő napok. Kétségből kétségbe taszítottak a napi teendőim. Reggelente amikor felkeltem reménytelien másztam ki az ágyból és készülődtem. Valahogy mindig jóval korábban sikerült felébrednem a szokásosnál. Ahogy reggelente lesiettem a lépcsőn reménykedve pillantottam a lépcsősorral szemben lévő bejárati ajtóra, hátha egy kis idő múlva Damian fog csengetni előtte. De minden nap csalódnom kellett. Az időt húzva ücsörögtem a reggelim mellett, hátha a barátom csak késik, de egy alkalommal sem volt szerencsém. Minden egyes nap késve indultam el a suliba és amikor kiléptem az ajtón nem pillantottam meg Damiant a kapu előtt. Egyre szomorúbb és szomorúbb voltam és haragudtam magamra. tudtam, hogy én tehetek a helyzetről. Ha nem lettem volna olyan makacs, akkor össze sem veszünk…

Legalábbis eleinte annak tulajdonítottam a hiányát, hogy a veszekedés miatt szakított velem. Hisz a szakításba simán belefér, hogy nem jön értem reggelente és nem veszi fel a telefonját. De nem csak ennyiből állt az egész. Suliban sem volt és már lassan egy hete. Kezdtem aggódni érte, mert még azt megértem, hogy velem nem áll szóba és nem veszi fel a telefont (habár ez inkább a lányokra jellemző), de azért legalább egy smst hagyhatott volna, hogy Bocsi vége… De még csak ennyire sem méltatott. Talán annyira kiakadt volna, hogy kimaradt a suliból és még egy üzenetre sem telik neki? Ezt nehezen tudtam elképzelni, főleg abból kiindulva, hogy azért nem volt olyan a veszekedésünk, hogy ettől szakítson velem… Még ha megcsaltam volna, akkor talán… Nem még akkor se… Mi történhetett vele? Ennek a tetejébe szombaton volt a szülinapom és annyira vágytam rá, hogy együtt ünnepelhessem meg Damiannal. De nekünk pont most kellett összevesznünk. Miért esküdt össze ellenem az egész világ? Az egész akkor kezdődött, amikor elmondtam a döntésemet és akkor mintha a világ egyensúlya felborult volna. Damiant nem láttam és szentül hittem, hogy szakított velem. Teljesen magamon kívül voltam.

Ráadásul Liz és Will is furcsán viselkedtek. Ha megkérdeztem tőlük, hogy tudnak-e valamit Damianról csak a vállukat vonogatták és nem tűntek úgy, mintha annyira aggódtak volna. Viszont egyetlen kérdésemre sem adtak igazi választ. Úgy tűnt egyáltalán nem érdekli őket a dolog. Ez meglepett, hisz Damian Will legjobb haverja… Valamiért ilyenkor nem tudtam hinni nekik. Volt egy olyan nagyon rossz előérzetem, hogy eltitkolnak előlem valamit…

Egy hét kétségek közti vergődés után elhatároztam magam. Péntek reggel, mikor felkeltem határozott arccal készülődtem. Ma mindenképp ki fogom szedni Lizékből azokat a válaszokat! – gondoltam eltökélten. Ebben a hangulatban mentem le reggelizni, majd indultam el suliba. Az elmúlt héten megszokottnál korábban indultam. Eszemben sem volt Damianra várni, hisz már tudtam, hogy úgysem lesz ott, minek is reménykednék. Dinamikus léptekkel közelítettem meg az iskolát. Az elsők között értem be az osztályterembe. Lizék még nem voltak benn. A padomon könyökölve bámultam a termünk ajtaját, hogy amint belépnek, letámadhassam őket. De akárhogy is figyeltem őket, nem jöttek. Csak Yvonn, de ő nagyon rám szállt. Legszívesebben behúztam volna neki egyet, de nem akartam nagyobb bajba kerülni. Viszont az, hogy Lizék sem jöttek suliba még jobban elkeserített. Egyre inkább kezdett számomra bizonyossá válni, hogy valóban összeesküdött ellenem a világ. A tanítást nagy nehezen kibírtam, habár fogalmam sincs róla, hogy mégis hogyan. Egész nap csak Damian, Liz és Will jártak a fejemben. Valahogy úgy éreztem titkolnak előlem valamit. Ráadásul, minthogy egyedül voltam Yvonn összes piszkálódásának én voltam a célpontja, így még haragudtam is rájuk.

Suli után kedvetlenül kullogtam haza, látván a szerencsétlenségemet. Otthon vagy tizenötször próbáltam meg felhívni Lizt, de egyszer sem vette fel. Akkor ne is vedd! – gondoltam magamban keserűen és végigheveredtem az ágyamon. Egykedvűen bámultam a plafont. Egyszer csak kopogott Adam. Beengedtem és alaposan kiveséztünk engem. Mit ne mondjak nem volt túl kellemes. Végre elmondtam neki is, hogy lemondtam a motorozásról. Láttam némi döbbenetet az arcán, de nem volt túl magasfokú. Ezt annak tudtam be, hogy mindent egybevetve örül neki. Legalább egy valaki így vélekedik eme döntésemről. Aztán beszéltünk Damianról, Lizről és Willről.

-         - A holnapi lesz életem legrosszabb szülinapja. – mondtam és a bátyám vállára hajtottam a fejem.

-         - Ne mondj ilyet. – mosolyodott el halványan és magához szorított. – Hidd el minden rendbe fog jönni. – bólintottam, de legbelül nem hittem neki. Nem hittem, hogy valaha rendbe jöhet bármi is.

Órákon keresztül ültünk így, aztán már csak arra emlékszem, hogy a nap besüt az ablakomon és felébredek. Szombat volt. A 18. születésnapom.
Az eddigi legrosszabb. Valahogy az eddigi életem során nem úgy képzeltem el ezt a napot, hogy úgy ébredek fel, hogy a hátam közepére sem kívánom az egész világot. Kimásztam az ágyból és letusoltam, majd átöltöztem. A választásom egy FREE HUGS feliratú fehér pólóra, egy rózsaszín farmerre és az ehhez passzoló Conversemre esett. Ha már szülinapom volt, legalább ölelgessenek. Megpróbáltam felölteni egy mosolyt, a legalább ma legyünk vidámak elvet követve. Lebotorkáltam a konyhába és egyből a kávéfőzőre vetettem magam, hogy töltsek magamnak egy csészével.

- Jó reggelt! – köszöntem a tűzhelynél sürgölődő bátyámnak, aki rám sandított.

-         - Reggel az régen volt. – vigyorgott, majd odalépett hozzám és egy puszit nyomott az arcomra. – Nézz az órára, mindjárt egy. – mutatott a konyha falán függeszkedő időmérő eszközre. Elkerekedett a szemem.

-         - Ilyen késő lenne? Jó tudni. – jegyeztem meg egy hamiskás mosollyal. Aztán elkomorodtam. – A szobámban leszek, ha kellenék… - mondtam és visszamentem. Úgy tűnt még a bátyám is elfeledte a szülinapomat. Ez van…

Mikor felértem leültem az ágy végére és az ölembe vettem a netbookomat. Nem volt rajta semmi érdekes, úgyhogy hamarost le is tettem, ráadásul közben megszólalt a telefonom is. Felismertem a csengőhangot. Liz!  Felpattantam és felvettem a telefont.

-         - Liz! - kiáltottam bele köszönés nélkül. – Hol a fenében voltál tegnap?! Miért nem vetted fel a telefont?

-         - Neked is szia, Kim. – mondta, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Bocsi a tegnapi miatt, de nagyon sok dolgom volt.

-         - Ezért nem jöttetek suliba se? Mert gondolom Will is veled volt, vagy még most is.

-         - Igen Will is itt van, és igen ezért nem voltunk tegnap suliban. Bocsi, hogy nem szóltunk, de hirtelen jött közbe. De ez most lényegtelen. Mi volt olyan fontos, hogy tegnap vagy tizenötször hívtál?

-         - Gyere át!

-         - Nem lehetne telefonon megbeszélni?

-         - Nem, nem lehet. Liz ez nagyon fontos! – kérleltem.

-         - Rendben, fél óra és ott vagyunk sóhajtott, mire letettem a telefont.

Mi ütött beléjük? Ez nem vall rájuk! Vagy ennyire megutáltak volna az elmúlt időben tanúsított viselkedésem miatt? Én tuti megutáltam volna magamat…

De ahogy ígérték egy 20-30 perc múlva megérkeztek. Nem vártam meg, hogy bejöjjenek a házba, hanem kimentem eléjük a kapuba. Alig tudtak kiszállni a kocsiból.

-         - Hol van Damian? – támadtam le őket köszönés nélkül, mire zavartan összenéztek. 


-         - Kim… - lépett oda hozzám Liz és megérintette a vállamat. Úgy tűnt nem tudja mit mondjon.

-         - Honnan veszed, hogy mi tudjuk? – sietett a barátnője segítségére Will.

-         - TUDOM, hogy tudjátok! – néztem rá összeráncolt szemöldökkel. – Hol van Damian? Mi van vele? Mondjátok már!

-         - Kim… - Liz elfordította a tekintetét, nehezen nyögte ki a szavakat. – Damian… Damian egy héttel ezelőtt balesetet szenvedett…


2 megjegyzés: