19.rész

Szijasztok! Tudom, hogy azt ígértem, hogy mostmár sűrűbben fogom hozni a részeket, ennek ellenére mégis hosszabb idő telt el e között és az ez 18. között, mint a 18. és a 17. között. Sajnos nem tudtam úgy írni, ahogy számítottam. Viszont elgondolkoztam rajta, hogy még mennyi rész várható és a bűvös szám az 5-6 lett. Igen, ,most úgy tűnik, hogy már csak ennyi van hátra a végéig, de utána el fogok kezdeni egy újat, ami teljesen más témájú lesz, mint az eddigi blogjaim, de erről majd később^^


Még mielőtt azonban elkezdődne a rész, még egy apróság. A blogversenynek meg lett az eredménye és ez a blog az 5. lett a 8-ból. Hát nem egy dobogós helyezés, de örülök neki. Köszönöm!

Nah, de mostmár itt a várva várt új rész! Jó szórakozást! Komiban várom a véleményeteket^^

*Kim szemszöge*

AZ óta a nap óta eltelt majd egy hónap. November közepét tapostuk már. Az időjárás szürke volt, hideg és ködös. A hangulatom is nagyjából ezt tükrözte. Erőltetett álmosolyom mögött ugyanis elbújt a fásult, kedvetlen énem.

A motorozástól való félelmem teljesen eluralkodott rajtam és ezért nagyon utáltam magam. Egyszerre vágytam rá és akartam messziről elkerülni. Eleinte minden reggel vettem a bátorságot és megközelítettem a járművemet, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy fel is üljek rá. Aztán már elmaradt. A motorom hetek óta a garázsban ácsorog és még csak rá sem pillantottam. Pedig szerettem volna újból érezni azt a felszabadultságot, amit korábban ez a sport okozott. A mellkasomba csapó szelet, a hajamba kapó levegőt. Végig akartam száguldani egy úton, versenyezni Damiannal. De túlságosan is féltem. Ő is és Lizék is mosolyogtak rám és kerülték a témát a kedvemért. Olyanok voltak, mint a többiek. Mintha nem is történt volna semmi. A többiek számára nem is történt, de ők tudták. De örültem neki, hogy elfogadták azt, amit el akartam hitetni velük. Elhitték, hogy minden rendben van. Csak Damianon láttam néha, hogy bántja a dolog. Az elmúlt időszakban a barátom számtalanszor próbált meg rávenni arra, hogy visszaüljek a járműre. Kár volt a sok erőfeszítésért. Haragudtam magamra, amiért nem tudok a kedvére tenni, habár november közepéhez közeledve már ő is kezdett felhagyni a bíztatással. Én már elveszítettem a reményt. Esténként egyre többször gondoltam rá, hogy itt a vége, meg kéne szabadulnom tőle, még ha az annyira fáj is. De még nem tudtam rászánni magam. Valahogy az, hogy Damianon néha megpillantom elveszett reményem egy-egy szikráját, ellenzi eme döntésemet. Miért? Miért ilyen nehéz ez?

November 20-át írtunk. Hazafelé tartottunk a suliból a szokásos módon. Damian mögött ültem a motorján, ám olyannyira elhatalmasodott rajtam az iszony, hogy úgy szorítottam magamhoz a barátomat, hogy csodálkoztam, hogy kap levegőt. Megállt előttünk, de le se szállt a motorjáról, úgy csókolt meg. Azt mondta siet, így nem tartottam fel sokáig.

-         - De azért, ugye otthon leszel? – néztem rá bociszemekkel, mire bólintott.

-         - Miért kérded? – mosolygott.

-         - Csak mert olyan korán elmész, és mi van, ha beszélni akarok veled? – néztem rá, ugyanolyan kérlelő szemekkel.

-         - Telón végig elérhető leszek a nap további részében, tehát ha a pszichodokira lenne szükséged, az folyamatosan rendel. – vigyorodott el és megcsókolt.

Aztán a fejébe nyomta a bukóját és elhajtott. Pár percig ott álltam még a kapuban és bámultam utána. Zsebre tett kézzel mentem be a házba és egyenest a szobámba vonultam. Megírtam a házimat és tanultam is némi szóbelit. Bemagoltam egy teljes francia szöveget, hátha összeszedek egy hármast elven, mivel másnap franciaóránk volt. A kedvencem… No comment.

Mikor végeztem a tanulással fogtam az iPodomat és az ágyamra heveredve elkezdtem zenét hallgatni. Mostanában ez töltötte ki a délutánjaimat. Willnek és Liznek majdnem mindig volt valami dolguk. Néha kicsit rosszul esett, hogy mindig elrohantak, de tudtam, hogy így a legjobb. Végül is nem lóghatok mindig a nyakukon. Együtt is kell lenniük valamikor. És így legalább nekem is jutott némi egyedüllét és gondolkozási idő.

Nem tudom mennyi ideig feküdtem az ágyamon, fülemben a fülessel, a plafont bámulva, de elég hosszú ideig. Már x-edjére ment a szám, amit épp hallgattam, de nekem ez fel se tűnt. Egyre csak pörgött az agyam. Megoldást akartam találni a problémámra. De nem jutottam semmire. Tele voltam érvekkel. A motorozás ellen és mellett is volt egy csomó. Képtelen voltam dönteni. Pár óra elteltével csalódottan rántottam ki a fülhallgatót a fülemből és ültem fel az ágyamon. Átmentem Adam szobájához és bekopogtam. Nem szólt ki senki és nem is nyitott ajtót. Benyitottam. Nem volt ott. Lementem a konyhába és a hűtőn ott volt a megszokott cetli. El sem olvastam, tudtam mi volt rajta. A bátyám így adta a tudtomra, hogy miért nincs itthon. Igazából az nem túlságosan érdekelt, hogy miért, nekem elég volt annyi, hogy hagyott nyomot maga után. Ittam egy bögre teát aztán lementem a garázsba. Minden bátorságomat összeszedve odaléptem a motoromhoz és lerántottam róla a fóliát. Mélyeket lélegezve léptem egyre közelebb és közelebb, majd megfogtam a kormányt. Már lendítettem volna a lábamat, hogy ráüljek, de ekkor ismét felvillantak előttem azok a fényszórók. Megremegett a kezem és hirtelen hátraugrottam. A szememből kicsordult az első könny, de a többit visszafojtottam. Megkomolyodva vettem a kezembe a fóliát és terítettem vissza a járműre. Döntöttem. Nem fogok többé motorozni. Ez a pillanat teljes mértékben ráébresztett arra, hogy esélyem sincs. Egy hónapja bénázok itt és ennek már semmi értelme. El kell fogadnom, hogy ez van. Talán így kellett lennie. Ez a baleset biztos a sors akarata volt és az volt a célja, hogy leszálljak a motorról. Hát ha ez így van, akkor a sors megkapta, amire vágyott.

Kedvetlenül felmentem a szobámba és fogtam a telefonom. A névjegyzékből kikerestem Damiant és már épp fel akartam hívni, amikor meggondoltam magam. Ezt személyesen kell vele megbeszélnem! El akartam mondani neki, hogy mire jutottam, hisz eddig szerintem többet tett azért, hogy visszaüljek a motorra, mint én. Nem akartam lelombozni, de joga volt hozzá, hogy tudja és különben is. Nem akartam azt látni, hogy úgy erőlködik, hogy közben én már teljes mértékben lemondtam a dologról.

Átöltöztem valami viszonylag vidám neon cuccba, (hogy legalább a ruházatom jó hangulatot tükrözzön) ami a következőkből állt:

fehér-zöld csíkos póló, fehér farmer, zöld magassarkú (igen most már fel mertem venni, igaz nem tudok benne annyit menni, mint korábban, de na, az van), fehér sál, némi zöld kiegészítő, megy egy zöld dzseki. A hajamat kontyba kötöttem (vagy valami olyasmibe). Aztán a telómat zsebre téve elindultam Damianhoz.

Ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a hűs novemberi levegő. Körbenéztem, már szürkült. Ránéztem az órára, ami szerint már elmúlt hat óra. Nem baj. Zsebre tett kézzel indultam el a barátomhoz. Ez elmúlt egy hónapban rengetegszer jártam nála. Csinos kis lakása van, olyan fiús. Egyedül él, a szülei Skóciában vannak. Annyira tudom sajnálni szegényt. Én sem élek a szüleimmel, de nekem itt van Adam, ő pótolja őket. De Damian azt mondta, neki ez megfelel. Nem vitatkoztam vele, ő tudja. De azért megpróbáltam minél több időt vele tölteni.

Lassan befordultam az utcájukba. Megpillantottam a házat, amiben a –nem túl kicsi – lakása található. A lakásának az ablakaiból fény szűrődött ki. Ezek szerint tényleg itthon van gondoltam mosolyogva. Zsebre tett kézzel caplattam fel a lépcsőn és mentem be a házba. A lakásához érve becsengettem. Hallottam a kilincs csörgését és láttam, hogy az ajtó nyílik. Még éppen hogy csak résnyire volt nyitva az ajtó, amikor csengő hangon ráköszöntem a barátomra.

-         - Szia! – mosolyogtam, de nem ő nyitott ajtót, hanem egy hosszú fekete hajú lány…