12.rész

Kicsit lelombozott, hogy az előző részhez egyetlen komit sem írtatok, de sebaj azért remélem tetszett^^ Itt a kövi ♥ :

Már azelőtt fenn voltam, hogy az ébresztőm megszólalt volna. Egyszerűen képtelen voltam tovább aludni. Az szombat este történtek annyira feldobtak, hogy annak ellenére, hogy alig aludtam az éjjel, teljesen éber voltam. Valahogy már egyáltalán nem voltam dühös Damianra. Mintha az iránta érzett szerelmem kiirtott volna belőlem minden ellenséges érzést. Már nem mintha vágytam volna rá.

A szekrényhez lépkedtem és valahogy ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy jól nézzek ki és tetsszem Damiannak, úgyhogy vagy három variációt próbáltam fel, mire végre döntöttem a ruházatom felől. Egy farmersortot és egy fekete topot választottam, majd az öltözékemet feldobtam egy piros kockás blúzzal, anyu régi karórájával és némi sminkkel. Lesétáltam a konyhába és nekiálltam főzőcskézni. A jó kedvemet még az Adammel való veszekedésem gondolata sem ronthatta el, úgyhogy eldöntöttem, hogy készítek magunknak reggelit. Amúgy is volt még egy csomó időm tanítás előtt. Sütöttem tojásrántottat, pirítottam kenyeret és főztem teát. Aztán megterítettem magunknak. Mikor végeztem felmentem az emeletre és bekopogtam Adamhez. De nem nyitott ajtót senki, sőt még csak nem is szólt ki. Még aludna? De hát az nem vall rá. Óvatosan lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. A kuplerájon már régóta nem csodálkozom, viszont azon, hogy a bátyám nincs a szobájában, igencsak elkerekedett a szemem. Ezek szerint már elment volna dolgozni? Még csak egy üzenetet sem hagyott. Este sem láttam, mikor hazajöttem. Talán itthon sem volt? Az őrsön éjszakázott volna? (hupszika! Ha még nem említettem volna Adam rendőr. Még igencsak kezdő, de odavan a munkájáért. Talán jobban, mint értem. Na, jó ez tuti nem igaz ♥♥♥) Vagy valakivel? Valamiért ez a változat jobban kiakasztott. Némileg lelombozva jöttem ki a szobából és csuktam be magam mögött az ajtót, aztán lementem reggelizni. Egyedül. Kicsit nyomasztó volt. De a kedvemen még ez se rontott sokat. Adam reggelijét az asztalon hagytam, csak leterítettem egy papírszalvétával, én pedig felhúztam a cipőm, a vállamra kaptam a táskám és kiléptem az ajtón. Körbe sem nézve fordultam a zárhoz és zártam be, majd indultam el a suliba. De már a lépcsőnél megtorpantam, ugyanis volt valaki a kapuban. Damian állt a motorjának támaszkodva a járdán. Elmosolyodtam és lépteimet megszaporázva mentem oda hozzá.

-         - Szia. – köszöntem neki. – Hát te? Mit keresel itt? –kérdeztem csodálkozva, de nagyon örültem neki.

-         - Már el se jöhetek a barátnőmért, hogy ne kelljen a suliig gyalogolnia? – kérdezett vissza sértetten. – Ezt megjegyeztem. – fordította el a fejét.

-         - Jól van, ne! Csak meglepődtem. – néztem rá sajnálkozva, mire ismét felém fordult én pedig egy lágy csókot leheltem az ajkaira. – Köszönöm. – mosolyogtam bele a csókunkba, ő pedig néhány pillanat múlva felült a motorra.

-         - Akkor hát felszállsz? – fordult felém, mire boldogan bólintottam és helyet foglaltam mögötte. Átöleltem a derekát és a pólója alatt éreztem az izmos felsőtestét. Ő pedig hátrafordult és megcsókolt, majd a fejembe nyomta a bukóját. Hitetlenül ingattam a fejem.

-         - Már megint inkább rám vigyázol, mint magadra. – adtam hangot az ellenérzésemnek, mire egyszerűen csak megvonta a vállát.

-         - Csak ez az egy van, de ha esünk, inkább én törjek, mint te. – vigyorodott el. Olyan aranyos volt.

-         - Nekem mindegy, én már úgy is törtem. - nevettem fel erőltetetten - De legközelebb hozom a sajátom. – sóhajtottam.

-         - Honnan veszed, hogy lesz legközelebb? – nevetett fel.

-         - Ahha, tehát ez ilyen egyszeri alakalom? – jegyeztem meg élesen. – Szép kis barát vagy te! Ha akarod most is leszállhatok.

-         - Nem akarom. – mondta lágyan, teljesen nyugodt hangon. – De holnap ne felejtsd el, hozni a sajátod. – mosolyodott el, mire leszűrtem, hogy eszébe sem volt egyszeri ajándékként gondolni erre a napra. 

Még szorosabban hozzábújtam. A fejemet a vállaira hajtottam. Elindultunk. Nem volt túlságosan hosszú az út a suliig és azt kívántam bár eltartott volna még pár órácskáig. De sajnos annyira messze nem volt a gimi. Kedvetlenül szálltam le. Damian a hátizsákja pántjára csatolta a bukóját, majd a kezemet megfogva indult el befelé az épületbe. Éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. A balesetem óta sajnos szinte mindenki ismer legalább látomásból és azt is tudják, hogy eddig nem voltam népszerű a fiúk körében. Most meg hirtelen egy oltári helyes sráccal kézen fogva jövök suliba. Nem kevés hitetlenkedő és még több irigy pillantást kaptam válaszul. De megpróbáltam nem túlságosan zavartatni magam. Közelebb húzódtam Damianhoz, mire ő átkarolta a vállamat. Szinte hallottam a sugdolózásokat a hátunk mögött. De végre elértük az osztálytermet.

-         - Aztaaa! Kim felszedte Damiant! – kiáltotta el magát Theo.

Theodor Davis. Göndör vörös hajú, szeplős srác. Általánosba is egy osztályba jártunk és mindig mi voltunk a vörös páros! Hogy én hogy utáltam ezt a megnevezést! Pfuj! Szegényke mindig azt hiszi, hogy nagyon okos, pedig ritkán van így. Neki van a legalacsonyabb átlaga az osztályban. Minden évben éppen csak átcsúszott. Képtelenség titkot bízni rá, mert két másodperc és mindenki tud róla. Ráadásul semmit nem lehet eltitkolni előle. A megfigyelőkéje túl jó…

Természetesen erre, mindenki felénk fordult. (Nem igaz, nem mindenki. Simont egyáltalán nem kötötte le a dolog. De őt semmi nem érdekli a tankönyvein kívül). Szuper. Körbenéztem az osztálytársaimon, mire több elkerekedett szempárral találtam szembe magamat. (Hát igen, persze már mindenki benn volt, mi értünk be utoljára.) Liz szinte ujjongott, őt Will fogta le, mert időközben megszólalt a csengő. Nem kéne felhívnunk magunkra az ügyeletes tanár figyelmét, némi hangoskodással. (Jah. Damian meg én persze még mindig az ajtóban álltunk) Csak Yvonn nézett úgy mintha épp meg akart volna ölni. Szemei szikrákat szórtak, ha e pillantással gyilkolni lehetett volna, akkor már tuti halott lennék. Nem tudtam elképzelni mi lehet a baja. De aztán bevillant. Talán neki is tetszik Damian és ő akart ráhajtani. Valamilyen szinten sajnáltam. Meg tudtam érteni az érzéseit. De tuti nem tudtam volna elviselni, ha akkor ő lett volna a karjaiban és nem én. Eleve nem bírom a csajt, de ha még a srácot is lenyúlja, akit szeretek akkor… Hát akkor biztos kinyírtam volna és nem csak elméletben…

-         - Khrm… - köhintett valaki mögöttünk. Hátrapillantottam és meghűlt bennem a vér. Mindaddig eszembe sem jutott, hogy hétfő van és, hogy mi az első óránk. Da abban a pillanatban bevillant. – Monsieur Black? – nézett Damianra, majd tekintetét rám emelte. Mit nem mondjak az sem volt túl kedves. – Mademoiselle Dawton?

-         - Bonjour Monsieur Tateuil! – köszönt illedelmesen Damian, de nekem csak egy Bonjour-t sikerült kinyögnöm, azt is nehezen.

-         - Pourquoi ne sont-ils en place? – kérdezte némileg ingerülten, én pedig értetlenül bámultam rá. – Miért nincsenek a helyükön? – ismételte meg a kérdést angolul, borzalmas akcentussal, már eléggé dühösen, mire a helyünkre fáradtunk.  Mr Tateuil is a tanári asztalhoz ballagott, s a naplót letéve hideg tekintetét rajtam állapította meg. – Látom, már jobban van Mademoiselle Dawton. – vigyorodott el gunyorosan, nekem pedig először nem is esett le mit is akar mondani. Csak a baleset villant be, de azóta már találkoztunk, tehát tuti nem lehetett az. Aztán koppant. Pénteken nem jöttem suliba és az volt az alibim, hogy lebetegedtem. És pénteken francia is volt.

-         - Oui, merci. – villantottam meg csodás franciatudásomat büszkén.

-         - Akkor hát gondolom, most már el tudja mesélni nekünk mi is történt magával a nyáron, egy felelés formájában. Volt egy heted felkészülni rá. – A felelés! Teljesen kiment a fejemből!

11.rész

Íme az új rész! Igazából nem akartam még feltölteni, de látva a komikat, már nem szerettem volna tovább várni, úgyhogy jó szórakozást!^^

Karikás szemmel ébredtem, mert sajnos nagyon későn sikerült álomba sírnom magam. A tükörhöz lépkedtem és megpróbáltam valamit kezdeni a borzasztó ábrázatommal. Feltettem némi sminket, hogy elfedjem a sötét karikákat. Eszembe sem volt suliba menni, úgyhogy csak összeszedtem pár cuccot egy kis táskába (iratok, mobil) és lesétáltam reggelizni. Adam már nem volt otthon, és nem hagyott semmiféle üzenetet. Ezen egy kicsit csodálkoztam, de nem nagyon foglalkoztam vele. Mikor végeztem, feltettem a napszemüvegemet, bezártam magam mögött az ajtót és neki vágtam a városnak. Ki kellett mozdulnom, és ahogy Liz mondta hideg fejjel át kellett gondolnom mindent. Semmi kedvem nem volt a négy fal között tespedni és ismerősökkel sem akartam találkozni.

Egész délelőtt a plázákat jártam, de nem vettem semmit. Dél körül kiültem a parkba kezemben egy kakaós csigával és végre átgondoltam mindent. Nyugodtan. Még mindig haragudtam Adamre, annak ellenére, hogy kiderült, végül is Damian okozta a baleset, de a bátyám továbbra is ragaszkodik a döntéséhez és én továbbra sem fogadom el. A helyzet annyit változott, hogy már nem csak a testvéremre voltam dühös, hanem Damre is. Egyikükre sem voltam túlságosan kíváncsi. Ebben voltam a legbiztosabb. Befejeztem az evészetet és lassan elindultam hazafelé. Mikor hazaértem Adam már otthon volt, de nem foglalkoztam vele. Ő sem velem. A szobájában dolgozott én pedig felmentem az enyémbe. Lefeküdtem az ágyamra és elkezdtem zenét hallgatni. Egyszer csak megcsörrent a mobilom.

-         - Halló. – szóltam bele kissé nyomottan.

-         - Szia, Kim! Hogy vagy? – kérdezte aggodalmas Liz hangon.

-         - Jól. – válaszoltam. – Sikerült mindent átgondolnom.

-         - Ennek örülök. – villanyozódott fel. – És mire jutottál?

-         - Utálom Damiant. – szögeztem le szárazon. – Nem akarom, hogy a közelembe jöjjön, még akkor se, ha szeretem.

-         - Sajnálom. – szomorodott el. – Biztos, hogy ez a jó döntés?

-         - Biztos. – értettem egyet.

-         - Hát jó, te tudod. Ez a te döntésed. – sóhajtott fel.

-         - Örülök, hogy támogatsz. – mosolyodtam el halványan.

-         - Ez csak természetes… Kim!? – szólított meg, mikor épp le akartam tenni a telefont, mintha csak eszébe jutott volna valami. – Van kedved eljönni velem meg Willel holnap moziba? Lesz egy oltári jó film, amit Will meg akar nézni, nekem meg kéne némi támogatás.

-         - Ha nem zavarok, akkor szívesen. – egyeztem bele. – Úgy is szükségem van némi kikapcsolódásra. Mikor?

-         - Délelőtt 10-re, aztán meg beülnénk egy Mekibe kajálni, okés?

-         - Persze. Akkor holnap talizunk. – mosolyogtam és letettem a telefont és végigdőltem az ágyamon.

Másnap teljesen feldobódva ébredtem és keltem fel. A gardróbhoz sétálva választottam valami laza cuccot.

Felvettem egy korallszínű csőnadrágot, fehér topot és egy fekete békejeles, bő pólót. Feldobtam egy halvány sminket és elindultam a mozi felé. Olyan jól éreztem magam, mint már nagyon régen. Hirtelen elfeledkeztem minden problémáról, veszekedésről, pasikról. Moziba menni a két legjobb barátommal nagyon jó programnak ígérkezett. Amikor megérkeztem a jegypénztár mellett álltam meg és vártam Willékre. Nekidőltem a falnak és onnan néztem körbe, hátha megpillantom őket. De nem őket láttam meg. Ellöktem magam a faltól és karba fontam a kezem.

-         - Te mit keresel itt? – Léptem oda Damianhoz, mert ő volt az. 

-         - Will hívott, moziba. – válaszolta szűkszavúan, miközben elfordította a fejét.

-         - Micsoda véletlen! – zsörtölődtem, mikor megpillantottam az épp felénk igyekvő párt. – Liz! – szólítottam meg a barátnőmet és a könyökét megragadva messzebbre rángattam. – Damian mit keres itt? Azt mondtad, hogy csak te meg Will lesztek itt.

-         - Sajnálom Kim, Will azután hívta meg, miután én meghívtalak téged. – sajnálkozott, de nem tűnt olyan igazinak.

-         - Miért nem hívtál fel újra? Mondtam, hogy nem akarok vele találkozni! – dühöngtem.

-         - Én akartalak, csak…

-         - Hé, skacok! Van egy kis probléma! – jött oda hozzánk Will nyomában Damiannal. – Nem kaptam négy jegyet egymás mellé, csak kettőt-kettőt. – nézett rám szomorúan. Na, itt totál kiakadtam.

-         - És most mi lesz? – kérdeztem némileg pánikolva. 

-         - El kell döntenünk, hogy ki kivel ül. – válaszolt Will természetesen. Lizre néztem, aki időközben odahúzódott Willhez. Nem akartam őket szétválasztani. Felsóhajtottam.

-         - Rendben. Ti üljetek együtt. – néztem rájuk, olyan aranyosak voltak együtt. – Én majd ülök, evvel itt. – mondtam lesajnálóan. 

Nem, nagyon fűlt hozzá a fogam, de ez volt. Willnek és Liznek együtt kellett lenniük. Ők egymásnak vannak teremtve nem szakíthattam szét őket, csak azért mert haragszom Damianra. Inkább összeszorítottam a fogaimat. Will odaadta a jegyeinket és beültünk a terembe. Nem voltak benn túl sokan, amin csodálkoztam. Kevesen voltunk, de Will nem kapott négy jegyet egymás mellé, mi?! WIIILL!!! Lizék valahol középen ültek, mi pedig kicsit hátrébb, de ugyanolyan jól láttunk mindent. Az egész film alatt magamon éreztem Damian tekintetét, de felé sem fordultam. Többször megszólított, de én rá se hederítettem. Nem akartam vele beszélgetni. Csendben ültem és ettem a pattogatott kukoricát. A film végén együtt mentünk a McDonald’s-ba. Már egy óra volt mikor elkezdtünk enni, Will pedig folyamatosan nevettetett bennünket, így nem is nagyon tudtunk az evéssel foglalkozni. Legalább három órát töltöttünk el ott és annak ellenére, hogy Damian ott ült mellettem nagyon jól szórakoztam. Miután már elég időt töltöttünk a mekiben kimentünk a parkba és Willék hamarosan el is indultak hazafelé. Kettesben maradtunk Dammel egy padon. Csak pár percig bírtam.

-         - Azt hiszem, én megyek. – mondtam komoran. Nem sok kedvem volt kettesben lenni VELE. Felálltam és elindultam.

-         - Várj! – ragadta meg a kezem és felállva visszahúzott. – Kim, kérlek hallgass meg. – nézett a szemembe, de én elfordítottam a fejem.

Willék után indultam és lépteimet megszaporázva hamarosan utol is értem őket. Damian ott maradt a padon és térdeire könyökölve bámulta a földet.

-         - Kim! - kiáltott rám csodálkozva Liz, mikor beértem őket. – És Damian?

-         - Ő nem érdekel. – makacskodtam, mire Will is megfordult.

-         - Én, jól ismerlek Kim! – ragadta meg a vállaimat. – És tudom, hogy ez nem te vagy. Te mindig meghallgattad a mi verziónkat, ha nem is rögtön a veszekedéskor, de nem sokkal utána. Ez nem te vagy.

-         - Nehogy már az ő pártján állj! Az a srác tette tönkre az életem. – kiáltottam rá és leráztam magamról a kezeit.

-         - Én nem állok senkinek a pártján. De csak, hogy tudd Damiannak sem volt éppen az a nap a kedvence. – emelte fel a hangját minimálisan. – A szülei aznap közölték vele, hogy ők visszamennek Skóciába, amint találnak neki lakást. Ettől totál ki volt akadva, még ha titkolni is akarta. Se szó, se beszéd kirohant a házból és egész éjszaka az utcákat járta zsebre tett kézzel. Itt a parkban találtam rá, de akkor már a balesetről beszélt és a fejét fogta, hogy az ő hibája. Teljesen magába volt roskadva. De aztán sikerült összeszednie magát és a lazábbik énjét mutatnia feléd.

-         - De hát nem is tudta, hogy én ültem azon a motoron! – tiltakoztam, mire Will rám nézett. – Elmondtad neki? – kérdeztem elhűlve.

-         - Tennem kellett valamit. Aztán amikor meghallotta, hogy azt a gyalogost hibáztatod, úgy érezte be kell vallania neked az igazat, annak ellenére, hogy hevesen tiltakoztam. Hiszen tudtam, hogy hogy reagálnál. Ő mégis eléd állt és a következményeket elfogadva elmondott mindent. – teljesen elhűltem.

Will teljesen komolyan beszélt és ez látszott a szemén. Bízik Damianban és ettől biztos voltam benne, hogy az ő szándékai sem lehetnek rosszak. Az egész baleset egy véletlen egybeesés miatt volt. Mind a ketten hibásak vagyunk benne. Lehajtottam a fejem és elindultam visszafelé Damianhoz. El bírtam képzelni Will elégedett mosolyát a reakcióm láttán, de most egyetértettem vele. Csendben lépkedtem oda a padhoz, ahol a fiú ugyanúgy ült, mint amikor otthagytam.  

-         - Damian! – szólítottam meg, mire felém fordult. – Sajnálom. – mondtam, de csak csodálkozó pillantásokat kaptam válaszul. – Will elmondott mindent, azt is, hogy bűntudatod volt az egész miatt. De mindketten hibásak voltunk a balesetben. Nem kellett volna magadra vállalnod az egészet. Ha nem mondod el, hogy te voltál a gyalogos, akkor sose haragudtam volna meg rád. Miért mondtad el?

-         - Mert szeretlek! – nézett rám, mire elkerekedett a szemem. – Már akkor beléd estem, amikor először megpillantottalak, és egyre kevésbé tudtam együtt élni a gondolattal, hogy én okoztam a balesetet, pedig akkor még nem is tudtam, hogy amiatt eltiltanak a motorozástól. És amikor a minap azt mondtad, hogy szeretsz, hirtelen képes lettem volna bármit megtenni érte, hogy megbocsáss. Még a büszkeségemet is feladtam volna…

-         - Hallottad? – hűltem el, mire bólintott és megcsókolt. 

A csókja forró volt és szenvedélyes. Tele volt szerelemmel. Máris nem haragudtam rá, hanem át adtam magam a szerelemnek. A gyomrom összerándult. Az érzéseim Damian iránt teljes mértékben feltámadtak és megfeledkeztem a környezetemről és minden más érzésemről.

-         - Szeretlek. – suttogtam és megcsókoltam. 

Karjaimat a nyakába fontam és belemosolyogtam a csókunkba. Baleset ide vagy oda, már nem tudtam őt hibáztatni. Senkit sem hibáztattam. Senkire sem haragudtam. Csak végtelen örömöt éreztem. Megtörtént! VELEM! Belém szeretett a suli egyik legmenőbb sráca és be is vallotta nekem. Határtalanul boldog voltam.

-         - Kérlek, bocsáss meg nekem. – suttogta és ismét megcsókolt. Eltoltam magamtól.

-         - Még meglátom. – mosolyodtam el, de továbbra sem haragudtam rá. 

-         - Talán segíthetek meggyőzni a bátyádat, hogy engedjen motorozni. – nézett rám kérlelően, mire elmosolyodtam és megcsókoltam.

-         - Képes lennél rá? – kérdeztem, mire bólintott.

Hazakísért, de csak a kapuig. Csókkal búcsúztunk el egymástól, aztán viszonylag nyugodtan mentem be a házba. Felmentem a szobámba és levetettem magam az ágyra. Eddig bírtam. Boldogan felsikoltottam és határtalanul boldogan nyúltam a telefonomért, hogy felhívjam Lizt.

-         - Liiiiz! – kiáltottam a telefonba örömtelien, mikor felvette. –Nem fogod elhinni mi történt!

-         - Mi történt, Kim, mondd már!

-         - Damian és én összejöttünk! – mondtam egy visszafojtott sikoly kíséretében, mire hallottam, hogy Liz felsikolt a vonal túloldalán.

-         - Mi van veletek? – hallottam meg Will hangját, biztos nevetett rajtunk, mire Liz ecsetelte neki a helyzetet. – Végre! Már azt hittem az életben nem valljátok be egymásnak az érzéseiteket. – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-         - Te tudtál róla? – kérdeztem csodálkozva, de Will csak nevetett. Ez igennek hangzott.

10.rész

Nagyon köszönöm a komikat <3 És remélem a tartalma ellenére tetszeni fog ez a rész is :D ^^

-         - Beszélnem kell veled… - mondta komoran, rám se nézve. A szívem hevesebben kezdett verni és hirtelen légszomj lett rajtam úrrá.

-         - Miről? – kérdeztem elhűlve. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy komolya dologról van szó.

-         - A balesetedről. – válaszolta rám sem nézve.

-         - Ne beszéljünk már többet erről! Elegem van belőle. Az a baleset az életemet tette tönkre. – csattantam fel.

-         - De akkor is beszélnünk KELL róla! – mondta nyomatékosan és két kezével megragadta a vállamat.

-         - Nem kell, csak te akarsz! – ráztam le magamról a kezeit és elfordulva elindultam visszafelé a házba.

-         - Kim! – kiáltott utánam, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. – Kim, kérlek. – lágyult el a hangja.

-         - Azt mondtad, hogy Kim? – kérdeztem, miközben visszamentem hozzá.

-         - Igen, tudom a neved, csak húztam az agyad – sóhajtotta – De most nem ez a fontos. Kérlek, beszélnem kell erről veled. – nézett rám kérlelően.

-         - Rendben. – adtam be a derekam. – Nem tudom, miért érdekel ez téged annyira, de ha ennyire szeretnéd, beszéljünk róla. Avval a feltétellel, hogy ezek után elfelejted az egész témát. Teljes mértékben elegem van belőle. Értve? – vontam fel a szemöldökömet.

-         - Rendben. – válaszolt beleegyezően.

-         - Na és mit akarsz hallani? – néztem rá kérdően.

-         - Azt mondtad, hogy egy gyalogos miatt szenvedtél balesetet, igaz? – kérdezte az égre futtatva a tekintetét.

-        - Igen. Ez érdekelt annyira? – fontam karba a kezem és várakozón néztem rá.

-         - Sajnálom. – sütötte le a szemét.

-         - Mit? – kerekedett el a szemem.

-         - Az a gyalogos… én voltam. – fordította el a fejét.

Menten megfordult velem a világ. Meg kellett kapaszkodnom a kerítésben, mert a lábaim mintha hirtelen nem tudták volna megtartani a súlyomat. Szédültem, a pulzusom az egekben volt. Képtelen voltam felfogni a hallottakat. Belezúgtam a srácba, aki tönkretette az életemet. 

-         - Ugye ezt nem mondod komolyan? – kérdeztem hidegen és akkor ott teljesen elfeledkeztem róla, hogy abba a fiúba vagyok szerelmes, aki ott áll előttem.

-         - Nézd Kim, én nagyon sajnálom… Teljesen magam alatt voltam…

-         - Sajnálom? Sajnálom??? Csak ennyit tudsz mondani, azok után, amit a suliban mondtam? – fakadtam ki hisztérikusan. – Amiatt a gyalogos miatt történt az egész baleset! A baleset miatt Adam eltiltott az álmomtól!  Az, hogy teljesen magad alatt voltál nem mentség!

-         - Tudom. – sóhajtotta. – De kérlek…

-         - Mit akarsz még! – kiabáltam rá. – Végül is te… TE tetted tönkre az életem. Istenem, én meg beléd szerettem. – a mondtat végét már suttogtam és csak reméltem, hogy nem hallotta meg.

-         - Kim! Kérlek… - kezdett bele ismét kérlelőn nézve rám, de lecsitítottam.

-         - Ne… Hagyj békén. – mondtam komoran. – Menj el... Nem akarlak látni.

-         - Kim…

-         - Menj! Kérlek… - néztem rá kérlelően, mire vette a lapot.

-         - Rendben. Akkor holnap…

-         - Ne! Nem akarlak látni. – ráztam a fejemet.

Bementem a házba és bevágtam magam mögött az ajtót. Nekidőltem és a küszöbig csúsztam. Előtörtek belőlem a könnyek. Ez nem lehet igaz! Belezúgtam a srácba, aki tönkretette az életemet! Ez teljesen rám vall. Hirtelen nem is Adamet hibáztattam, azért, hogy eltiltott a motorozástól, hanem Damiant, aki miatt tiltott el. Zokogva vertem az öklömet a padlóba. Hirtelen megmozdult mögöttem az ajtó.

-         - Nem megmondtam, hogy menj el! – kiáltottam zokogva.

-         - Kim! Mi van? Engedj be! – hallottam meg Adam hangját. Felálltam és kinyitottam az ajtót.

-         - Szia. – köszöntem szipogva és hirtelen felindulásból a nyakába vetettem magam.

-         - Mi történt? – ölelt át.

-         - Annyira sajnálok mindent, amit a fejedhez vágtam. Igazad volt Damiannal kapcsolatban. Nem szabadott volna ilyen rövid idő után ennyire közel kerülnöm hozzá. Egy idióta vagyok.

-         - Nem vagy idióta. Én is sajnálom, hogy az elmúlt időszakban annyira másképp viselkedtem veled. De tényleg aggódom érted.

-         - Nem kell aggódnod, tudok magamra vigyázni. – töröltem le a könnyeimet és közben elhúzódtam tőle. – Felmegyek a szobámba. – közöltem, mire bólintott.

Felmentem és becsuktam magam mögött az ajtót. Leheveredtem az ágyamra és újból a könnyeimbe temetkeztem. Már mindenről megfeledkeztem, a térdem se fájt és az Adammel való veszekedésem sem érdekelt. Egyedül az este történtek. Damian volt az a gyalogos, aki miatt elveszítettem az irányítást a motorom felett. Még mindig képtelen voltam felfogni. Könnyekkel a szememben nyúltam a telefonom után és felhívtam Lizt.

-         - Szia! – szólt bele.

-         - Liz! Ki kell találnod nekem holnapra valami alibit! – kértem sírva.

-         - Kim! Mi történt? Miért sírsz?

-         - Semmi. Csak egyszerűen kell nekem valami alibi holnapra, ugyanis tuti, hogy nem megyek suliba, Tateuil meg száz, hogy kiakad.

-         - Persze, persze. Majd azt mondom lebetegedtél. – hadarta – utána úgyis hétvége lesz, tehát nem feltűnő. De mondd már, mi történt?

-         - Összevesztem Damiannal. – sírtam. – Teljesen és véglegesen. Beleestem abba, aki tönkretette az életemet.

-         - Mi? Nem értelek Kim! Magyarázd már el!

-         - Ő volt az, a gyalogos, akit a balesetkor megelőztem. Mindent összevetve ő okozta a balesetet! Ő tette tönkre az életemet!

-         - Már értem. Nyugodj meg, Kim! Minden rendben lesz. Aludj egyet, aztán holnap majd mindent átgondolsz. Hideg fejjel. Jó?

-         - Jó. – bólintottam. – Köszi, Liz. Te vagy a legjobb.

-         - Tudom. – mondta és mosolygott. Hallottam. – Szia.

-         - Szia, és még egyszer köszi. – mondtam, avval kinyomtam a telefont. És végigheveredtem az ágyamon, majd lassan álomba sírtam magam.